40. KIRÁLY AZ ÁROKBAN

A királyokat gyûlölni, általában, mint olyanokat: ez az ízetlenség, hála istennek, alaposan kiment a divatból. De gyûlölni egy királyt, úgy, mint egy-egy veszedelmes és kellemetlen urat az ismerõseinkbõl, vagy utálni, mint például Papp Ferencet, a ma elítéltet: ez más. Hányan vagyunk, ismeretlenek, szürkék, koldusok, akik Lipót királyt úgy gyûlöljük, mintha elcsábí­totta volna a feleségünket, nyakunkon hagyott volna egy nagy summájú váltót, vagy elvette volna gyermekünk szájából a kenyeret. Kultuszt csinálunk e nagy gyûlöletbõl. A hírlapok pedig gondoskodnak róla, hogy növekedjék a mi mulatságos antipátiánk. Hah, hogy gyûlöljük, miként utáljuk e fölkent földi istent, csapodár férjet, gõgös urat, szívtelen atyát, rossz királyt, szoknyabolond férfit, utolsó embert. Mert mi igazságosak vagyunk. Mert mi mindent jól tudunk. Mi mindent megéztünk. Budapesti idiómával: jól vagyunk informálva. Lipót: monstrum, utálatos, koronás Nietzsche-embrió. Mikor a szökés után, a párizsi Continentálban fenséges Lujza leánya fogadott bennünket, s elmesélte ifjú kora szenvedéseit, királyi atyja végzetes szerepét az õ egész izgalmas, szomorú életében, emlékezünk, hogy bombával szerettünk volna mindjárt Brüsszelbe utazni.

És most egy kis hír érkezik karneválos, édes, szép Nizzából.

Lipót királyról szól e hír:

A király automobilon Monte-Carlóból Nizzába ment a nevezetes Corniche-úton, amely igen keskeny és magas. Egyszerre az út egyik fordulatánál észrevette a király, hogy egy asszony jön szemben az automobillal. Az asszony gyermekkocsit tolt maga elõtt, a másik gyermekét kezénél fogva vezette. Kitérésre gondolni sem lehetett, s arra sem, hogy az automobilt megállítsák. És a király belefuttatta a vad automobilt a meredekbe, az út mellett elhaladó árokba. Az automobil az árokba zuhant. Összetört.

És csak véletlen, hogy nem tört ki a Lipót király nyaka is.

A monstrum, a gonosz, a koronás önzõ, inkább a maga nyakát kockáztatta, mint a szegény, polgári asszonyét s két maszatos gyermekéét. Hogy ez nagy és nemes dolog? Bizony az. Ebben az idõben még, amelyben mi élünk. Mi baja lehet egy hatalmas királynak, aki életeket pusztít? Hiszen ma még talán szinte kötelessége ez.

És újra ez a régi nóta. De megrázóan tudta ezt mondani szegény, néhai madárarcú, angyallelkû Michel Lujza. Az ember kötelessége megérteni minden embert. És ha megértjük egymást, már szeretjük is. Nincsenek rosszak, és nincsenek jók az emberek között, Azok vagyunk, amiknek muszáj lennünk, s nem ismerjük még azokat sem, akikkel egy életet éltünk. Testvéreink az impresszionizmusban, a gyorsvégûségben, a rossz idegekben, a hirtelen ítélkezésben: okuljunk. Ne legyünk vagy próbáljunk ne lenni igazságtalanok - még a királyokkal szemben sem.

Budapesti Napló 1905. március 4.

A. E.