|
Mert
Naftali az Naftália és Naftália az Naftali. Vegye a dolgot tragikusan Orlai
Antal. Vagy, akinek kenyere. Nem új dolog a sztropkói csoda. De nem új dolog a
latin mondás sem, hogy: a „si duo faciunt idem, non estidem.” Hát ki vágyik a
császár kenyerére? Népies magyar írók, avagy igazabban szólván: népieskedõk,
úgy festették s festik a magyar legényt, hogy az belehal az untauglichba. Hát
megesik ez is. Sok csodabogara van a jó istenkének. De viszont Mikszáth
Kálmánnak van egy bájos novellája Mariskáról, Mariska bizony éppen annyi joggal
Mariska, mint Naftália Naftália. Mariska: magyar paraszt (masculini generis),
talán Mihály volt õ igazán. De egy kis anyakönyvi igazítás, és Mihálynak nem
kellett októbernek elsõ napján bemasírozni. Hát igazán a galíciai izraeliták
találták ki a nõnemûsítést? Avagy csak éppen ezek a kaftános, vézna, semmi fiúk
hiányoznak a k.u.k. regimentekbõl? És sötétségben-élõk nincsenek más részén az
országnak, csak Galícia felé? Üssük-e agyon a nazarénusokat, mert nem akarnak
fegyvert fogni? De viszont a babona és a bûn csak a kaftánok táján ismerõs? A
havasok oláh népe, csupa munkás és magyar kultúra persze? Dél-Magyarországon
pedig sohse hallottak uzsorásokról úgy-e? A büntetõ bíróknak nincs-e másutt
dolguk? Csak a sadagorai és a máramarosszigeti rabbik és kollegáik olyan papok,
akik nem állanak természettani alapon?
Maradjunk
a felvidéki katonaszabadításnál. Új dolog-e az, hogy a galíciai söpredék nem
elsõ rendû emberanyag? Özönlésükre, ha jól tudjuk, dr. Mezei Ferenc
figyelmeztette a magyar társadalmat. Kik vívják ellenük a legmagyarabb;
legcivilizátoribb harcot, mint az intelligens magyar zsidók? Bigottságukat,
magyartalanságukat, vadságukat, piszkosságukat ante Egan látták már, s
panaszolták éppen a magyar zsidók, a zsidó vallású magyarok, kik sejtették is talán,
hogy a Jehova-közösség már elég lesz arra, hogy a gyûlölködés identifikáljon.
Még csak az anyakönyvhamisítást, a katonaszabadítást is zsidó magyarok
jegyezték le elõször. Olvasom például Wolfner Pál egy írását. Novellaszerû
írás, rajz a határszéli világból. Néhány hónappal ezelõtt jelent meg egy heti
lapban. Járási orvosnak kerül le a rutén vidékre a fiatal Grün doktor. Mint az
„Elnémult harangok” kálvinista papja, õ is a világosságot és a magyarságot
akarja e sötét országban terjeszteni. A kaftánosok összeesküsznek ellene, a
hitehagyott ellen, mert nem akarja az anyakönyvet úgy kiigazítani, hogy a Wolf
Zélig fia - leány. Õk ezt nem tudják bûnnek látni, mert nem tanították meg erre
õket. Ismertem erdélyi oláh legényeket, kik húsz éves korukban nem tudták, mire
való a pénz. Hiszen az egész világon nincs talán olyan lelki sötétség, mint e
szép ország egyes helyein. De nem csak a kaftánosok között, kikrõl jól írja
Wolfner Pál: „Messze - Budapesten - olykor szóba kerül az õ dolguk is, és
ilyenkor támadnak ellenségeik és védelmezõik egyaránt. De ellenségek és
védelmezõk a kaftános embereknek csak a vallását látják, azért támadják, azért
oltalmazzák õket. Azt, hogy babonában, tudatlanságban elmaradt, sötét
fanatizmusban tartott néppel van dolguk, ilyenkor alig jut eszükbe.” Oh mások
között sincs másképpen.
Ez
az! Ez az igazság. Románia és Oroszország nem lehetünk! Különben is, ha minden
sötétségben tartott, civilizálatlan, magyar- és kultúra-ellenes elemet ki
akarnánk innen zsuppoltatni, nagyon kevés dolga maradna a következõ
népszámlálásnak.
Más
itt a panacea. Ezt nem halljuk. Éppen azoktól, kik chauvinebbek Árpádnál,
Horváth Istvánnál. Magyarság és világosság mindenféle honi sötétség
(rabbinusos, plébánusos, tiszteletes, pópás, demagógos, kuruzslós, és a többi) ellen.
Ez még magyarabbul: kötelezõ állami
népoktatás. Ezt halljuk, mert ez kell. Addig hiába nyomoz Orlai Antal,
hiába ezer mentõ (és mementó!) akció. Addig nem vehetjük a dolgot tragikusan.
Mi lenne, ha minden sötétséget, elmaradottságot, bûnt, tragikusan vennénk? Nem
járna itt más, csak kétségbeesett vagy megbolondult ember. Tessék elhinni: a
Wolf Zéligek kérdése is súlyos kérdés; de talán mégsem minden bajunknak a
kaftán és Naftali-Naftália, meg a katonaszabadítás az oka. Vigyünk magyarságot,
kultúrát és módot az életre a legsötétebb Zemplénbe, Máramarosba, Biharba,
Krassó-Szörénybe, Szilágyba, Árvába és annyi sok helyre. Mód csak egy van:
kötelezõ, általános állami népoktatás. Tetszik? Nekünk igen. És minket ettõl
nem tántoríthatnak el semmilyen vallású csodarabbik.
Budapesti Napló
1905. március 8.
Ady Endre
|