45. A MUKDENI LÁNGOK

Éj leple alatt Mukden tájáról eszeveszett iramodással menekül a vert had. A forró, pokoli zajú, dögleletes levegõjû éjszakában egetverõ lángok csapnak magasra. Mukden ég. Az emberiség históriájának örömtüze ez. Ezer és ezer kioltott lélek árán gyulladt föl. Rettenetes áru lángok, de legalább kétszáz esztendõt világítanak be a jövendõbõl. Új sor, új élet, új világ. A porladó mandzsu királyok sokszázados, szent sírjai tátongtak meg éjféli órán talán ott Mukden mellett, hogy sírba sülyesszék, ami már olyan régen sírba való. Mukden: ma sejteni sem tudjuk, hogy mit jelent ez a buckázó hangütemû név. De ki sejtette 1789 július 14-ének reggelén, hogy mit fog jelenteni - Bastille?

Avult, mitikus, kriptadübörgésû igék jutnak az eszünkbe, milyeneket csak Shakespeare tudott fölhívni a múltból. Até-nak, Zeusz szörnyû leányának árnya suhogott ott, Mukden fölött, a könyörtelen, a bosszúálló romlás. A nagy események mitikus támaszokat kerestetnek a gyönge emberi lélekkel. A mukdeni csatavesztésnél pedig régen nem volt nagyobb eseménye a világnak.

Mi magyarázza, érteti a muszka csapatok páni félelmét? Keveset számlál hasonlót a história. És égi beavatkozásról meséltek olyankor a regék. Ojama máskor is kemény volt. Öt vezére is. A kis japáni ördögök a poklot sokszor juttatták már eszükbe a kegyes cár seregeinek. De most mi történt mégis? A visszavonulás Napóleonja, a szerencsétlen Kuropatkin görcsös ujjai közül miként szakadt így ki a gyeplõ?… Nem, nem. Nem csábít el bennünket az örök emberi hajlandóság, a mítosz-kedv. Az oroszokat az orosz forradalom törte össze Mandzsuriában. Ojama, a japáni fõvezér, a diadalmas Gapon volt ezúttal. A történelem egy régi szerepet játszatott el a japáni fõvezérrel. Akármilyen különösen hangzik: orosz szerepet. Mert a történelemnek most nem az volt a fontos, hogy Japán gyõzzön, hanem hogy Oroszország, a mai Oroszország, e terhes, rémes, csúnya fellege az emberiségnek elszóródjék a gyilkos fegyverek tüzében az emberi mûvelõdés célja, napja, a Haladás elõl.

Mikor Xerxes óriási embercsordája megkergült, messze távoli országokban mit sem sejtve vadásztak, halásztak az emberek. Mikor Bizánc elbukott, Provence-ban zengett a dal. A lipcsei csata napján alighanem egy kis vármegyei sérelemrõl is több szó esett Magyarországon, mint arról, ami jönni fog. Ma sincs másképpen. Az emberek izzadnak, szaladnak, élveznek, sírnak, kacagnak, s nyögnek, mint máskor. És mégis másként van már valami. Ahol csak beszövõdtek az emberi kultúra közös szálai: ma titkos remegésben száll meg mindenkit egy nagy sejtés. Nem Ororszországé és nem Japáné a mukdeni lángok híradása, de az egész világé. Még mindig reszkethetett egy új szent szövetségtõl a világ. Tegnap éjszaka óta nem már. Hat millió erõs német munkáskar bízó erejét érezzük. A Kalevala új strófáit halljuk. Francia földön leszámoló, példaadó Golgotájára új hittel indul a szabad emberi szellem. Áldott szellem, világváltó szellem. Nagyon, nagyon, nagyon gõgös, nagyon sötét urakba reszketés áll. Nem lehet felsorolni, mennyi helyen mennyi vágy szabadul most föl. Vágy és akarat: a változás, a jobb felé. És ennek a készülõ, dicsõ világzajlásnak Mukden vörös lángjai világítanak eléje. A mandzsu királyok õsi sírjai felett elsõ csatáját nyerte meg az eleven, új élet, új világ új forradalma.

Tokió diadalünnepre készül. Van oka ünnepelni, ragyogni ennek a rejtélyes, csodás nemzet-üstökösnek, mely jött, hogy bevilágolja a világot, hogy elhessegesse a lidércet, mely a kultúremberiség mellét nyomta. Nem a mikádó öröme ez. Nem japáni harci tûzé. Ám azért illõ, hagy rivalgó banzájukat visszazúgjuk hálás örvendezéssel. Az emberiség karjai fölszabadultak. Most már akármennyi irtózat jön, a világnak nem szabad kétségbeesnie. Ez most már a Romanov Miklósok dolga. Vagy talán az övék sem. Aki az emberekkel akar valamit, mert máskülönben nem igen lézengenénk e világon, ha valaki valamit nem akarna velünk, úgy rendelte, hogy száz és százezer élet semmi legyen, mikor a világ lendülésérõl van szó. Talán nem lesz ez mindig így. Bizonyosan nem lesz így ez mindig. Töröljük le a könnyeinket A borzasztó embermészárlás vérkönny-tengerét a föld beissza: És engedjük, hogy a mukdeni örömtûz vidám pirosságot verjen az arcainkba.

Budapesti Napló 1905. március 10.

A.