|
Szól
ez írás az alphai tiszteletes úrhoz. Gyáváság okából szól éppen õ hozzá. Az
alphai tiszteletes úrnak tudniillik nincsen neve. Alpha nagy Amerikában van, New-Yersey-ben.
Baksay Sándor püspök most keres Alphába egy magvar kálvinista papot.
Hatszázkilencven dollárja lesz ott évenként. Nem nagy pénz. No de itthon
sincsenek nagy pénzhez szokva a református tiszteletesek.
Tiszteletes
uram, Alpha magyar lelkipásztora, kinek a neve még nem tudatik, szerencsés utat
kívánunk. Pápa vagy Budapest, Patak vagy Kolozsvár vagy Debrecen lelkét vigye
magával a tengerentúl árva magyarjai közé, mindegy. Azt sem ajánlgatjuk, hogy
sok szeretetet is vigyen magával, úgyis ezt teszi.
Egyre
kérjük csak: ne legyen önbõl búsmagyar
odakünn. Nagyon nagy kérés ez. És nagyon nagy kérdés. Hogyan is nem esett még
errõl soha szó?
Messze
nagy Amerikában, idegen népek és csodák rengetegében egyre nõ a hazulról
elátkozott magyarok száma. Itthon nem lehet élni. Mennek ki szegények, talán a
világon a legrosszabbul fölszereltek az újvilág nagy versenyére. De mennek. És
ott künn összeverõdnek. Nagyrészüknek lelkén még ott van az alig lerázott
jobbágyság lélek-bénasága. Aztán ez a mi országunk még mindig csak feudális
ország. A régi jobbágyokat, az új jobbágyokat, sem betûre, sem munkára, sem
bátorságra meg nem tanítjuk. Úgy képzeljük egy-egy amerikai vidék magyarságát,
mint reszketõ juhnyájat a debreceni nagyvásárra beriogatva. Reszketve nézik a
nagy, ijesztõ, lármás ismeretlenséget.
No,
most már semmi egyéb nem kell, mint egy ábrándos, gyöngelelkû veretû, aki
Amerikát is csak a betûk révén ismeri jobban, mint a hívei. Mondjuk, egy
poéta-lelkû debreceni teológus, aki sírva gondol vissza a cétus életre, egy
elmulasztott beregi eklézsiára, egy kis leányra, a kortes-nótás, lelkes
képviselõválasztásokra, a hazai cécókra vagy valami más ilyenekre. Kész: egy
kis Magyarország. Hazai tempóban folyik az élet, egymást marva, sokat
ábrándozva, gyámoltalanul és szegényen. Mindenek fölött pedig búsmagyarkodással.
Tiszteletes
uram, csináljon iskolát. Nemcsak a többi tiszteletes úr, de minden értelmes,
vezetõ, amerikai magyar számára. A Reformed Church és a Presbiterian Church, a
missziói vagy hazai egyház, az ilyen magyarok vagy az olyan magyarok kérdése,
ezek az ióta-problémák ne kössék önt le. Legyen amerikai, ahogy Amerikába teszi
a lábát, s tegye amerikaiakká a magyar híveit is. Magukban bízókká, reálisakká,
munkásakká, vállalkozókká és mûveltekké. Vagy legalább is erre törekedjék. A
magyarság pedig megmarad e mellett. Ne tessék félni. Sõt így lesz csak ebbõl
haszna a magyarságnak.
Ha
mi kerülnénk oda, ilyen gondolattal idomítnók apostolivá a lelkünket. Amint
következik. Itt élünk már egy millióan. Ez a szám egyre nagyobb. De lehetetlen,
hogy Magyarország sorsa mindig úgy folyjék, ahogy most. Készüljünk erre a
változásra idekünn. Egy napon talán otthon elszáll a sötétség. Összeomlik a
középkor. Meghal az az Európában felejtett feudális-patriarchális világ s egy
demokrata, modern Magyarország támad belõle, melyben nem lesznek urak, csak
polgárok. És akkor mireánk szükség lesz. Mink már akkor egészen új munkás-idõk
gyermekeivé nevelõdtünk Amerikában. Vagyonosak leszünk és hazamegyünk. Mind.
Millióan, két millióan. Hazamegyünk tanítómestereknek.
Evvel
a gondolattal szálljon partra, tiszteletes uram. Ne nacionalizmust vigyen
magával, busongó magyarságot, de amerikánizmusra szántságot és bízó
magyarságot, amit nem kell lépten-nyomon a szájon hordani. Ott künn nincs idõ a
szép szavakra. Lehet, hogy hazaárulónak fogják deklarálni az amerikai zoltánok,
de ez még itthon sem elviselhetetlen, tiszteletes uram. A munka mindent
feledtet, s be szép volna, ha Amerika kifejlesztené az új magyar ember típusát,
a szabadét, mûveltét, munkásét, erõsét, mely honi nyomorúságainkban nem tudott
megszületni.
Budapesti Napló
1905. március 12.
A. E.
|