|
Hatvanhét
esztendeje ma, hogy a pesti árvízen bátorságosan hajózott Wesselényi. Miként
Krisztus a tengeren. A franciskánusok templomán ma már ott kellene lenni a
táblának, mely az árvízi hajós emlékét hírdeti. Nincs még ott. Nem is baj.
Bõbeszédû, lanyha verses strófa, városházi ünnepi szónok, hivatalos kegyelet
sohse késhetnek eléggé. Egyébként is Wesselényi árnya nem szokott hozzá a
tömjénhez. Fadrusz érezte, hogy ki volt. És néhányan talán még. Fadrusz elõtt
és Fadrusz után. De kezesen mindig. Mert nem volt õ Krisztus. Csak a
kínszenvedésben. A megfeszíttetés sikerében nem. Õ János volt, a keresztelõ.
Kis
jegyzõkönyvet tartogat e sorok írója, Wesselényi késõ kis földije. Átkos órák
sóhajtásait, káromkodásait jegyzi bele. E néma, rejtett kis könyvben sok tépõdõ
sor áll Wesselényirõl. Nem merne lejegyezni ide egyet sem. Gyilkos analógiák,
tömegsértõ istenkáromlások ezek. Hanem van valami más is e könyvben. Egy lázas
poétaötlet. Ezt talán ide lehet írni. A poéta-ötleteket fölényes mosolygással
fogadja a világ. Tehát: élt egy másik Shakespeare, egy másik Heine, egy másik
Nietzsche, minden nagynak egy másika,
akit a világ nem ismer, s aki prófétaibb, több volt azoknál, akiket ismer…
Wesselényi több volt, sokkal több, mint ama nevezetes utókor még csak álmodja is. A kufsteini fogolynak, Voltaire
legtüzesebb magyar adeptusának és Cserei Ilonának a fia olyan pompázó
kifejlõdése, fenoménja volt a magyar férfiléleknek, amilyenhez hasonló talán
egy-kettõ akad. De nem volt percnyi pontossággal érkezett fia a beteljesedett
idõknek, s a graefeubergi vak embernél alig van tragikusabb magyar sorsú alakja
a históriának. Zilahon áll a szobra. Szilágyságban, fészkében ama fényes
familiának, mely a kevesek közül való, kiknek minden rendû Marat-k
megbocsátanának, amirõl végre is ma már nem tehetnek: hogy címeik és ismert
õseik vannak.
Rajta
múlt volna csak, ma nem volna ez az ország feudálisabb, elmaradtabb
bizonytalanabb sorsú, mint valaha. Balítéletek
írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az õ korában. A mi korunkról nem is
szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb
gondolkozó is tartogat egy sötét, süllyesztõ ajtót az agyában.
De
ma csak az árvízi hajós napja van. Ne
szóljunk arról, hogy milyen nagy szüksége volna ma ez országnak azokra a
nagyszerû erejû karokra, melyek az árvizes Pesten annyi életet emeltek ki a
romból és az áradatból. A hivatalos ünnep meglesz. Ünnepeljenek ma csak a
megértõk. Ezúttal kivételesen pontos dátumon. Az új Budapest minden gyermekétõl
elvárhatna ugyan egy könnyektõl és emlékekkel telt percet Wesselényi árnya.
Büszke árny ez. Áldozzanak tehát csak azok, kikbõl ez önként jön. Nézvén
kétségben a mai szörnyûséges, árvizes világot, erõsödjenek. Végre is nem lehet
ott sokáig Hamletek kezében a sors, ahol hatvanhét évvel ezelõtt az akciónak olyan legendás bajnoka élt,
mint Wesselényi.
Budapesti Napló
1905. március 14.
A. E.
|