|
-
Terpszikoré leánya, leányom, hivalkodó, szegény némber, kelj föl és beszélj.
Honnan jössz?
-
Messzirõl, messzirõl, óh én szentséges atyám. A világból. Mindenünnen.
Riadalmas, tündérfényû deszkákról. Szomorúan.
-
Beszélj.
-
La Tortajada vagyok. Ez a nevem. Így ismernek. És nem vagyok az mégsem.
Táncolok, és nem tánc a vágyam. Fáradt vagyok, és nem a táncban fáradtam el.
Úgy érzem, hogy ezer évek fáradtsága húzza tagjaimat. Úgy érzem, hogy ezer évek
miatt nem tudok már tovább táncolni és kacagni… Lelkemben az egész világ
könnyei áradnak.
-
Sírj és könnyeid megszámláltatnak, leányom. Hiszen te is leányom vagy. Az
Üdvözítõ fölemelte a bûnös némbert is. Sírj és remélj.
-
Nem tudok sírni és nem tudok remélni. Csak a lelkemben, bent gyûl a könny. És
régen gyûl már. Én azóta élek, hogy Istent keres az ember. Ott voltam a legelsõ
áldozásnál, mikor a megfélemlített emberállat ki akarta engesztelni a
megfélemlítõ, ismeretlen hatalmat. Durva dörömbölés, furcsa muzsika hangjára
pezsdült föl elõször bennem a vér, s kezdett táncot lejteni a lábam. Aztán az
olümposzi istenek szeretett leánya voltam. Óh víg táncos tavaszok! Óh mámoros
szaturnáliák! Aztán nagy némaság jött a világra, és én meghaltam e fagyasztó
némaságban. Circumdederunt-ot énekeltek a koporsóm felett, új fajtájú szigorú
papok. Az én igazi életem elmúlt. Akinek az elsõ táncomat odaadtam, az most
engem megtagad. Odaálltam még egyszer oltára elé, régi szent, templomi
misztériumkor. De onnan is hamar elûztek. A tánc, a szabad kedv, óh régóta
kiátkozott itt a földön. Nemcsak Terpszikoré-anyám, de minden szabad, vidám,
emberi múzsák el vannak ûzve az oltárak tájáról. És én úgy érezem, mintha az
emberi fajta visszemlékezése volnék a régi pogányságra, s olyan fájó, vágyó
visszaemlékezés vagyok, aki maga a halálos bûn. És úgy érezem, szentséges
atyám, hogy lehetetlen így élni tovább az embereknek. Ti, õrei az emberi
lelkeknek, megátkoztok minden szertelen gyönyörûséges lendülést e lelkekben. Mi
pedig Terpszikorénak és múzsatestvéreinek fiai és leányai bárhogy is hadakozunk
veletek, a ti erõitek miatt nem tudunk igazi jókedvet, fölszabadulást adni az
emberi lelkeknek. A gondolat, a csók, a dal, a muzsika, a tánc, a faragott
amulett s mindezek akkor születtek, mikor Istent elõször kereste az ember. Két
ezer év óta miért számûzöttek ezek?…
-
Bûnös és balga vagy, leányom. Az Úr nem ûz el senkit. Titeket sem, a Sátán
gyermekeit sem. Õ a Kegyelem. De a ti életetek csupa szabadosság, bujálkodás,
istenkísértés, porimádás. Az embernek az égre kell tekintenie… Ha bánod és
levezekeled bûneidet, ott fent kegyelmet találsz.
-
De mi itt élünk, itt lent. Én itt élek ezer év óta. És testvéreim is itt élnek.
És az emberek is itt élnek. Mi itt a földön akarnók egyenlõen vidámmá és
boldoggá tenni õket. Miért kell halálra fárasztanunk magunkat a veletek való
hadakozásban. Miért nem vidámíthatjuk az embereket bátran és szabadon? Miért
kell a világnak már azt is rendkívüli eseménynek tekinteni, hogy a pápa, aki
Toszkánai Lujzát fogadja, színe elé bocsátja La Tortajadát is, aki ha fáradtan
és búsan is lelke mélyén, de mégis az embereket vidámságra tanította e bús
siralomvölgyben?…
(Mindebbõl
természetesen, csak annyi az igaz, hogy X. Pius pápa, aki máris annyi
Vatikán-másító, nemes, bátor új emberi vonást árult el a petrusi trónon,
kihallgatáson fogadta La Tortajadát, a Budapesten is ismert híres spanyol
táncosnõt. A Vatikán biboros emberei szörnyülködtek ennek csak a gondolatára
is. De a pápa a szeretet bölcs mosolyával mondotta a szörnyülködõknek: „az
Üdvözítõ tanítása szerint õ éppen úgy leányom nekem, mint ti fiaim vagytok.” És
La Tortajada beszélhetett a pápával. E hír ötletébõl fakadt ez a képzelt,
febrilis, furcsa dialógus.)
Budapesti Napló
1905. március 17.
A. E.
|