51. IKAROSZ

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

I.

Daidalosz fia, Ikarosz, miért is nem hajtottál bölcs atyád szavára? Kellett neked a Nap felé törnöd viaszkos, csinált szárnyaiddal? Atyád nem vakmerõsködött, s neki sikerült célhoz érnie. Téged elveszített a Nap. Tengerbe fúltál, Ikarosz. Igaz, hogy ezáltal gazdagabb a világ egy szép mítosszal, mely példázza a bús emberlényi sorsot: szárnyatlan madarak, bolond, silány emberek, szárnyakat öltünk, Nap felé törünk, s a nyakunkat törjük ki. De mégis lehettél volna bölcsebb, óh Ikarosz. És minden ember-ikarosz lehetne bölcsebb. Dehát a krétai expedíció óta hiába minden prédikáció. Az emberek szeretnek repülni és zuhanni. Ifjú Hegedüs Sándor fausti témát markolt meg. Érdekesen megérezte és meglátta e nagy emberi tragikumot. Csak végigérezni, végiglátni nem tudta. És minden hibáknál nagyobb hibát mívelt ifjú Hegedüs Sándor, mikor most egyszerre meg akarja korrigálni az egész Ikarosz legendát. Lehet, hogy egész esete röviden az, hogy az elsõ vitorlás gépet vagy talán pláne a léghajó õsét igen hiányos mérnöki ismeretekkel csinálta meg az ifjú Ikarosz, de a világ már hozzászokott, hogy Ikaroszban az emberi vakmerõség szentjét lássa, a nap lelkû ifjút, a nagyot merõt. De helyes. Nincs az életnek olyan nyomott zuga, amelynek Ikarosza ne lehetne. Ikarosz itt, Ikarosz ott. Csak ifjú Hegedüs Sándor darabjában nincs Ikarosz. Nagy baj ez se volna. Mi igazán el tudunk lenni cím és tézis nélkül. Akár címe se lenne a darabnak. De Ikarosz is, nem is, dráma is, nem is, élet is, nem is, repülés is, nem is: ez sok hiba. Hagyjuk nyílt kérdésnek az Ikarosz szárnyát. Az ifjú Hegedüs Sándor szárnya rosszul viaszkolt. Ezeket a szárnyakat még toldozgatni kell.

II.

Ifjú Hegedüs Sándor Ikarosz-ában mindenki arról beszél, hogy õ igazi, egész. Senki sem az. A repülésrõl beszél mindenki, s csak értelmetlen szelet ver maga körül. A fõ-Ikarosz: Jaross lenne, ki elvesz egy nem fiatal, gazdag asszonyt, s éli a herék életét - a méhesben. Méhészkedik. Repüljenek a méhek. Õ nem repül. Az asszonya a férfi-asszonyok közül való, egy überweib, féktelenül ambíciózus, nagyratörõ. Még evvel az egy alakkal vagyunk úgy ahogy tisztában. No vele sem túlságosan. Neki egy férfi kell, kibõl õ csináljon valamit, s ki által a maga ambíciói kielégüljenek. És ehhez ilyen üres, férfiatlan médium kellett? Hát jó. Jaross csak akkor adja oda magát eszköznek, mikor éhes lesz Zsitvaynéra, egy veszedelmes, szép asszonyra. Engedi, hogy felesége képviselõvé választassa, hogy Budapestre kerüljön a szép bestia mellé. Jarossné írja a vezércikkeket csinálja a beszédeket, bolondítja a bolondítható tömegeket, s a férjbõl híres ember lesz. Ellenben Zsitvayné egy másik férfival szökik meg, aki csak annyival különb férfi Jarossnál, hogy veri az asszonyait. Jarossné pedig, az asszonyi és észlényi mivoltában egyformán megbotránkozott Jarossné, nem ad bocsánatot a fõ-Ikarosznak. Váljék semmivé ez a fölcifrázott semmi. És evvel vége van Ikariának. Igen jól sejtik: van egy paralel eset is. Egy kisleány s egy versíró zsurnaliszta regénye, kik alant repülnek, boldogságba repülnek, versszárnyakon.

III.

Hanem hát ki itt Ikarosz? Kik az Ikaroszok? Kik repülnek? Hova repülnek? Ha az ember jóakaró, hát kihámozhat sok mindent e darabból, bár a szerzõ alaposan összeszórt, összevillázott mindent. Mennyit összehord, mennyit magyaráz, mennyit valószínûsítget az Ikarosz írója. És a vége az, hogy nem hiszünk egyetlen emberének sem, nem valószínû egyetlen momentuma sem a darabnak, s néha néha nem is értünk semmit. Ha valaki erõs akar lenni, várja meg, míg megjön az ereje. Ha az ügyességével akar bennünket híveivé tenni, várjon, míg megügyesedik. A színpad: nagy áruló. Elárul titkokat, miket a könyvíróról nem is sejt az olvasók nagyrésze. Ifjú Hegedüs Sándorról most azt árulta el, hogy neki nincs voltaképpen mondanivalója, de nem adná a világért, hogyha nagy dolgokat mondhatna csak úgy egyre-kettõre.

IV.

Jarossné, Anna, ha nem is az élethûség és a valószínû erõk diadala, Jászai Mari játszó kedvét méltán izgathatta. És e nagy mûvésznõ hatalmas egyéniségének új villanása volt a mai este legnagyobb értéke, de egyben ez az egyéniség éreztette legjobban Ikarosz ürességét. Zsitvayné még Márkus Emilia által sem tudott egyéb, mint szép lenni. Gál, a fõ-Ikarosz, vergõdött szerepe lehetetlenségei között. Ligeti Juliska sem tehetett mást, Rózsahegyi is csak egyéniségével szorított ki magának egy csöpp hatást. Paulayné, Dezsõ, Pethes s a többiek mind vergõdtek, buzgólkodtak a lehetetlenségben a lehetõségig. Az egész színház, rendezés, kiállítás ezt mívelték. Persze hasztalanul. Voltak tapsok, udvarias kihívások is. De siker: az nem volt. Nem lehetett. És azért ifjú Hegedüs Sándor még csak nagyon rossz darabot sem írt. Hogy az ember zuhanhasson, hjah ahhoz legalább is annyi vakmerõség s Naphoz-szárnyalás szükséges, mint a Daidalosz fiáé volt.

Budapesti Napló 1905. március 18.

(Dyb.)