|
Hát
Budapesten is csak élünk, édes asszonyom, lévén az élet Budapesten is
kötelesség. És szép az élet Budapesten is. Holott itt nem is nagyon szépítjük.
De csúnyítani sem bírjuk. Maguk ott Párizsban ki sem fogynak a szép
szenzációkból. De ugye, egy kocsizás a Bois-ban fölér egy estével a
Nouveautés-ban, ahol Eleonóra, Budapestnek és az egész világnak imádott Duseja
lép maguk elé? Willy egy új regénye, Bataille egy új darabja, egy vézna tárlat,
egy rossz verses könyv sohse adhatnak magának, édes asszonyom, annyit, mint
amennyit egy önmagához kegyes, hangulatos, szép tavaszi órán önmagának adhat.
Hát
minket is tavasz rekompenzál most itt Budapesten. Nekünk többet kell a
tavasznak pótolnia, mint maguknak. Ott a Szajna mellett a legszomorúbb,
legszürkébb napra is jut valami. Lázas premier, nagyszerû hangverseny,
sportesemény, tárlat, új könyvszenzáció, botrány. Mi ki sem bírnánk annyit.
Nem
is igen próbálják ugyan meg, hogy mennyit bírunk ki. Az embernek föl kell
fújnia az eseményeket, hogy megnyugodjék. Áltatnia kell magát. Jó a tavasz,
mert ez édes hazugságok tehetségét adja. No ne haragudjék: magának nem hazudok
tudatosan. Beszámolok. Nem élek bõjti életet. Izléseset sem, ami a legbajosabb
volna Budapesten. De a csatangolásaimnak még mindig nem összes stációi a
budapesti, kínos mulatóhelyek.
És
csak világvárosiasodunk már annyira, hogy jobbat reméljünk. Képzelje, még
Strindberggel is összetalálkozhat már e városban az ember. Ha a múlt vasárnap
este együtt lettünk volna a várszínházban, még most is veszekednénk bizonyosan.
Magyarul játszották az Apát, ezt a nem legigazibb, de legkrudélisabb
Strindberg-darabot. Mûkedvelõk, modern, ifjú lelkû magyarok játszották, s talán
ugyanilyen volt a publikum is. És Budapesten ma úgy veszekednek azon a
problémán, melyet csekélységem a szent
apaságnak keresztelt el egyszer, akárcsak mi valamikor mindig, mikor errõl
a nagy asszonygyûlölõrõl, errõl a kegyetlen Strindbergrõl beszéltünk.
Benne
vagyunk mindenképpen a forradalomban. Nem a könyvek kezdik. A könyvek talán a
leggyávábbak a magyar ég alatt. Egy Wilde-fordítás már iszonyú merészség. (De a
merészségre is akad már példa.) A Minke Bélák azt hiszik, hogy nyugodtan
dalolhatják a dalaikat, és meg is hallgatják õket. Sõt zsúr-verses könyvet is
produkál már a magyar géniusz (és micsoda csodabogaras könyvet). De tán sor
kerül a könyvek forradalmára is. Mikor még a Magyar Színház is forradalmat
csinál! Magyar revû - színházban.
Sejti,
hogy mi ez? Ex-lex a címe, de tudja,
hogy a cím mellékes. Budapest kezdi magát kigúnyolni, ez a fõ. Rajna Ferenc,
aki a revût írta, egy kicsit Bécsen, egy kicsit Tarnopolon szûrte át a francia
esprit-t. De hát mit akarunk egyszerre? Minden héten tíz filharmonikus hangversenyt, mikor egy szezonban bírunk el ennyit?
Öt Operaházat, holott egybe sem járunk elegen? (Vasárnap magyar szerzõ estéje
lesz, ide talán elmegyünk, mert esetleg oly jó honi szerzõ bukásánál jelen
lenni.) Mit még? Minden esetre maga is azt mondaná, ha ma este velem ült volna
a Nemzeti Színházban: jobb honi szerzõket, mint ifjú Hegedüs Sándor, akinek
Ikaroszát játszották. Hja, Somló Sándor is ezt szeretné. De hol vannak õk? A
Nemzeti Színház s az öltözöttebb magyar múzsa, úgy van most, mint maga volt a
tavalyi farsangon, édes asszonyom. Silányak az udvarlói. Az Ikarosz egy
feleség-csinálta karrier szomorú és kissé értelmetlen története. A repülés
kérdését annyira sem oldotta meg, mint Santos-Dumont, akivel való kacérkodását
az õszi automobil-kiállításon nem felejtettem ám el, édes asszonyom.
Vigasztalja
magát (engem vigasztal), hogy Bécsben sem tudnak jobban repülni, mint nálunk,
ez idõ szerint. A Vígszínházban színrekerült Ohorn reklámos színmûve: A
szentbernáti barátok. Emlékezhet, még Párizsban olvastunk róla. Ohorn az
ex-barát végigver a szerzeteseken, de úgy, hogy simogatásnak is beillik. Hát
vagy-vagy! Nemde? Viszont legalább értelmes, erõs, becsületes igék csendülnek
az Ohorn darabjában. Ki tudja? Talán ez lesz, vagy az efélébõl lesz a jövõ,
mély bánatára a magunkfajta l’art pourt
l’art iskolásoknak. Meglássa csak: írnak még darabot a kötelezõ
munkás-biztosításról is. A humanizmus nevében. S magam is a humanizmus nevében
nem untatom tovább magát, édes asszonyom. C’est
tout. Élünk. Tavasz van. Gondoljon rám az Akácia kocsiútján a tavaszi, az
isteni Bois-ban.
MK 1905. március 19.
Diósadi
|