53. SILVIAC KISASSZONY

Silviac kisasszony tisztelteti azokat a kisasszonyokat, akik Párizson kívül is találhatók. Az iszonyúan népi Hazard-familia minden bájos leány-tagját. Azt üzeni nekik: ne essenek kétségbe. A modern élet valóban komplikált, õrjítõen komplikált. Sõt elmúltak amaz aranjuezi szép idõk is, mikor elég volt fiatalnak, szépnek, vidámnak és nõnek lenni. A bomlott idegek e kor­szakában sok minden változott. És mégis: ne essenek kétségbe a bájos Hazard-kis­asszonyok. Még mindig a nõi pálya a legkényelmesebb, s még mindig sok vidám ajándékokat kaphat az élettõl - persze ma már csak: esetleg - egy bájos Lesbia inscrupolosa. Csak várni kell. Azaz nem kell várni. Furcsa, ugy-e?

Mi volt Silviac kisasszony egy-két évvel ezelõtt? Tiszteletbeli segédszínésznõ, ami Párizsban jelent már olyan keveset, mint Budapesten. Voltak bizonyára imádó lovagjai. Volt néhány ígérete színházi szerzõdtetések irányában. De sehol semmi jel - ad astra. S a legszebb kalapja sem volt drágább száz franknál. Mi ez, istenem? És Trouville-ba éppen ha elmehetett nyaranként, de például már saját automobilra nem is gondolhatott szegényke. Kis nõ volt, mint a budapesti világlátott aranyifjak mondanák.

És egyszer egy kis vendéglõ telefon-fülkéjébe lépett Silviac kisasszony. Egy numerust mondott be a kagylóba, és várt. Várt, várt, várt, és hihetetlen dühbe borult. Mert ilyenek vagyunk mi, modern lények. Egész életünkben egyebet sem teszünk, mint várunk. De a telefon-fülkében nem tudunk várni. Valamit kiáltott a központi telefonhölgynek Silviac kisasszony. Sohse derült ki világosan, hogy mit. Teve, strucc, tehén, tyúk. Valami ilyet. Lõn ebbõl nagy skandalum, mely fölkavarta egész Párizst. Népgyûlések tartattak. Ligák alakultak. Egy új Dreyfus-ügy arányai sejtõdtek meg a Szajna partján. A vége az lett a Silviac-terreur-nek, hogy a bíróság fölmentette a becsületsértõ Silviac kisasszonyt. Az a sok düh, az a sok váratás a telefon-fülkéjében elégtételért kiabált Párizs három millió lakosában. És Silviac kisasszony volt az a szerencsés, akit a tömegindulat ereje egészen véletlenül magasba emelt.

Az újságok hetekig tárgyalták az esetet. Silviac-arcképeket árultak mindenütt. A színházak siettek fölléptetni a nevezetes mûvésznõt. Amerikai milliomos ifjak szívét úgy hányta-vetette a kétség, mint jachtjukat a hullám, hogy szabad-e az ismerkedést keresni e nagyszerû nõvel olyan szegény embernek, kinek esetleg nincs többje négy-öt millió dollárnál. Poéták darabokat írnak egyenesen Silviac kisasszony számára, s önök még most is olvashatják a francia lapok színházrovatában, hogy itt vagy ott az aranyos, bájos mûvésznõ, Silviac kisasszony játszik, ugyanaz, kinek konfliktusa volt a telefonnal.

A budapesti telefon-hölgyek méltán megharagudhatnának reám, ha a budapesti Hazard-kisasszonyok nem értenék jól meg ez esetet. A morál ez ügyben nem a telefon. A morál az, hogy nem tehet az ember, különösen ha szép leány, egy lépést se, hogy a szerencse ne fenyegesse. A sült galamb még a telefon-fülkébe is beröpül. Hát ez nem valami szép morál, s nem is nagyon igaz, de szívesebben vonom le belõle ezt, mint az igazabbat és fájdalmasabbat, hogy még a szép leányok is csak véletlenül csinálhatnak karriert. Mit mondjanak ehhez a csúnya leányok vagy azok, akik nem akarnak szépek lenni mindenkinek? És mit mondjunk mi szépszámúak, akiknek csak a számunk szép s - nõk sem vagyunk?…

Budapesti Napló 1905. március 21.

A. E.