|
Miklós
Jutka talán nem is sokára már, a maga dalait fogja dalolni. Több dicsérettel,
több reménységgel nem is lehet ám ennél lenni egy fiatal poétához. Pláne magyar
poétalányhoz, akinek majdnem minden társnõje - s maga is egy kicsit - azt hiszi
Annie Vivanti Budapestig jutása óta, hogy a nõpoétának nem lehet nagyobb
feladata, mint Szaffót játszani, amellett, hogy nem felejtkezik meg más
poétákat sem utándalolni. Miklós Jutka e hibájából is szabadulhat, mint a
többibõl. Nem ír majd Ikarosz-dalokat, de bátrabb lesz mégis Ikarosznál. Nem
énekli meg a maga Dalait. El hagyja maga mögött röpülni a nagy újságeseményeket
és azokat a hangulatokat, melyeket idegen versek adnak neki, s melyek az õ
finom, gazdag leányszívében összecsereberélõdnek az övével. Ha ezekrõl lemond,
majd meglátja, mennyi marad neki, mennyivel több marad. Hogy a saját versével
biztassuk:
„Az lesz a nap! - Ha
megtalálom,
Amit kerestem - sóvárogva vártam!
- S újjongva kiálthatom a világba,
Hogy megtaláltam!… megtaláltam!…”
Találja
meg a maga lelkét, ezt a sok érzésû, erõs, de nõiesen erõs, ma még nagyon
fiatal lelket, s akkor - majd meglássa - mennyivel szebb, örvendetesebb lesz a
szent titkos lélek-út az érzésektõl a dalokig. Valami azt sejteti velünk, hogy
Miklós Jutkának nem lesz a sorsa, mint annyi újabb versíróé volt: az örökös
sokat ígérés. Meg fogja járni a poétakészítõ érzések, kétségek és küzdelmek
belsõ kálváriáját s majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki
megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol. Csinos, formás elsõ verseskönyve
(Singer és Wolfner bizománya) több, mint egy poétai látogatókártya, azért
akartunk mi is e sorokban egy kis külön melegséget éreztetni.
Budapesti Napló
1905. március 24.
A.
|