|
- Apró adat nagy
színésznők lélektanához -
A
párizsi Nouveau Théâtre-ban Sudermann Magdá-ját próbálja a Duse Eleonóra
truppja. Délelõtt tizenegy óra. A nagy asszony álmos, és különösen vén. Az
elõzékeny Galvini úr elébe teszi az összes párizsi újságokat. Kékceruzázott
cikk van mindegyikben. Tegnap este játszották Milánóban D’Annunzio új drámáját.
Siker ordít a lapokból. Lázban van Miláno és a világ. Eleonóra kijelenti, hogy
a feje fáj, s ma nem lesz próba. Galvini kíséri hazafelé a dívát.
„…Velence?
Csacsiságokat beszél maga, Galvini. Hát maga is azt hiszi, hogy én gyorsan égõ
fa vagyok? Tehát hamu? Miért nem szokik már hozzá a világ, hogy Duse Eleonóra -
Duse Eleonóra? Velence? És Õ? Nem, barátom. Sem Velence, és sem Õ. Más és
minden más. Minden, minden. Ami nincs. És ami volt egyszer - álmunkban. Az a
nagy kín, amivel mindannyian fizetünk a fátumnak, akik valami rendkívülit
tudunk. Az a nagy bolondság. Az a buta kiméra. Hiszen tudja. És Velence. Ez is
a Byronok és a Musset-k bûne. Mintha lakolni másutt sem lehetne nekünk. És
Gabriele? Barátom, olyan véletlen eset, hogy nem Beppó vagy János. Akárki.
Hiszen mindegy. Higyje el, hogy mindig biztos veszteségre ülünk egy ilyen
játékhoz. Elõre sejtjük, hogy ez sem lesz - az,
de játszunk. Hátha sikerül annak
álmodni õt. Barátom, Sudermann a legaljasabb író a világon. Reszketek a dühtõl,
ha arra gondolok hogy én ma este Magda leszek. Magda - Duse Eleonóra. Néha
mikor szavalom Magda frázisait, szeretném közibük sikoltani: hazudok, hazudok,
tudjátok ugy-e, hogy hazudok. Én istenem, sohse voltam gõgös és sohse tudtam,
hogy mit akarok. Kísérjen fel a hotelbe. Megengedem, hogy tíz percig ott
maradjon. Csak azért, hogy vigyázzon: ne vegyek több brómot egynél. És én mégis
abba fogok belepusztulni, hogy élt egy úr, akit én Gabriele-nek neveztem
sóhajtozva. Neki ebben semmi része sincs. Ez az én ügyem. Megtiltom, hogy azt
higgyék: õ valaki. Senki, barátom, senki, én tudom. Nekem is senki. Az, aki
újra lesz - másban. Mert nem halok meg addig, míg meg nem kísérlek egy utolsó
nagy önhamvasztást. Azt mondja, hogy feledtessen el mindent a hódoló Párizs.
Hát azért élek én, hogy Párizs hódoljon? Hát azért élek? Nem kell, semmi sem
kell… Na, na, ne ijedjen meg. Ne ijedjen meg. Bizony egy kicsit most éreztem a
halálból. Elaléltam. Már semmi. Semmi. Hja, nem tarthat egy kis szív örökké.
Elromlott. Fáj néha. Görcs fogja meg. Semmi. Engedje, hogy vegyek még egy
brómot… Apropos, tudja, hogy Franchini kisasszony játszotta Gigliólát?
Franchini kisasszonyra, egy Franchinira bízni a fõszerepet!… Bolond az az
ember…”
Budapesti Napló
1905. április 1.
A. E.
|