|
Úgy
gondolom, s hibául ez ne róvassék nekem: agyon fogjuk szeretni szép hazánkat.
Ha valaki kijelenti, sõt óhajtó hangon mondja, hogy éljen a haza: minden bûnei
meg vannak bocsátva. Ha képviselõ, akkor rögtön nagy államférfiú. Ha író,
rögtön jeles író. Ha mûvész, rögtön kiváló mûvész. És csodálatos, már ha az
ember például azt mondja, hogy kétszer kettõ négy, annak már semmi hatása
sincs. Éljen a haza? Hát persze, hogy éljen. De minek beszéljünk mindig errõl?
Anatole France rossz francia hazafi? Chamberlain rossz angol? Ibsen hazaáruló
norvég? Ezek az urak és még néhányan ritkán éltetik hazájukat. Vannak más
szempontjaik is, mint nemzeti színûek. De azért nincs otthon semmi bajuk.
Ellenben az agg Coppée, mióta mindig hazában utazik, rosszabb verseket ír Pósa
Lajosnál. Jó, jó, ismerjük az érvet; átkos és speciális helyzetünk és sorsunk.
Helyes. Nagyon helyes. Tehát beszéljünk kevesebbet. Vigyázzunk a német körmére
erõsen. Martinuzziskodjunk. De dolgozzunk szélesebben és erõsebben a nagy
nemzetek fiainál. Próbáljunk szülni nagy államférfiakat, írókat, kereskedõket,
mûvészeket, iparosokat. Legyen olyan mély kultúránk, hogy szédülve rohanjon
bele az oláhocska, tótocska géniusz. Ez a beszéd. De hogy az legyen a nagy
poéta, aki mindig hazafias verseket farag, a tehetségtelen piktort rangra
emelje a nemzetien színezõ ecset, ez mégis csak felháborító.
Van
aztán a dolognak még egy mókásabb oldala. Vannak itt dúsgazdag, címeres
familiák. Övék az ország és a hatalom. Sokszor talán a gráciák el is maradnak
bölcsõjüktõl. Ellenben, ha aztán pláne õk is éltetik a hazát, nohát az
egyszerûen megõrjítõ. Gróf és milliomos, és õ is szereti hazáját, azt mondja!
Oh! Ha aztán pláne ezt tollal, eszével, zongorával teszi! Odavagyunk. El
tudná-e például valaki képzelni, hogy gróf Zichy Géza, ha õ élteti a hazát, és
verset ír, ne legyen kitûnõ poéta. Ha azt komponálva teszi, ne legyen a magyar
Verdi? Ugy-e nem? És én bizony nem rontom el a kórust. Miért: Beletörõdöm az
ügybe: Zichy Géza hazafi és zseni. Már megint írt egy operát. Mindent õ csinált
benne. Még talán a díszleteket is. Az operában „gyõz a magyar, s tapsra ez…”
több az elégnél. A haza nem minden elõtt, de mindenütt. Még a Magyar Színház
revûjében is. Még a Wekerle-kávéházban is. Még az Operaházban is. Ugy-e,
fölteszik rólam, hogy nem vagyok hazátlan bitang. De hazátlan kezdek lenni,
mert nem lelek üres hazafiaskodástól ment zugot e hazában. Hát így fogjuk
megcsinálni a nagy kultúrországot, hol harmincmillió magyar hite szerint nem
lesz más érdem, mint a tudás, a zsenialitás és a komoly munka? Beszéljünk a
Zichy új operájáról a Nemo-ról, mert kezd veszett kedvünk lenni. A Nemo a
Rákóczi-kultuszra számít. Fantasztikus és képtelen történet a kuruc idõkbõl,
mely igazán kincsesbányája lehetne igazi mûvészeknek is.
De
nem úgy, ahogy most eszközlik írók és
mûvészek. Megbocsájtjuk azonban az olcsó mesét, a rossz verseket. Mindent.
Ellenben a muzsika ugyanazt csinálja, mint a szöveg, de rosszabbul. Nem, nem
urak. A magyar zenét nem úgy fogjuk megcsinálni, hogy: ezennel belefogunk.
Népdalcifrázatokkal, idegen melódiák piros-fehér-zöldre festésével, ügyes és
fáradhatatlan kézzel ez nem fog sikerülni. Azt majd revelálni fogják nagy, e
földön termett egész mûvészlelkek, holott talán mind-mind külföldi nagyok
lelkén okultak. Meglesz ez. Csak attól félünk, nem fogják megérteni õket. A
Zichy Gézák alaposan elbánnak a nálunk különben sem dús ízléssel. Mint ahogy az
ördög tudja, ha itt volna a magyar Shakespeare, Goethe, Wagner, Byron, Heine,
Ibsen, Böcklin, Rodin vagy Praxiteles, nem is tudom, kit mondjak még, volna-e
kedve nekünk mondani valamit. Hát elmondják a Zichy Gézák, Wolfner Pálok,
Margittai Tihamérok, Pósa Lajosok és a többiek a magukét. Hogy egészen
értéktelen volna a Zichy Géza muzsikája, nem mondjuk. Ügyes ember õ, kinek a
hangulatai néha mûvésziek.
Boldog
kultúrországok, hol a közönség olyan intelligens lényekbõl áll, mint nálunk a
teremtõ mûvészek gyõzedelmesebb és nagy-nagy része. Ellenben az Operaház úgy
fogadta gróf Zichy Gézát, mint általában egy grófi vendéget szokás e demokrata
országban. Pompás, kész elõadás. Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka,
Arányi és Takács kiválóak voltak. A Nemzeti Színházban holnapra, szombatra
halasztódott egy premier. Megint premier. Mindig. Pakots József drámája, mely
sok szépet ígér. De azért Pakots is ott kapott helyet a Nemzeti Színház
halálraítélt magyar ciklusosainak a gárdájában. El kell sommásan intézni a
magyar drámaírást. Adjunk mindent és együtt. Lám: ez már nem hazafiasság,
holott a Nemzeti Színházban igen szeretik éltetni a hazát. A krudélisan és
biztosan rossz darabokat miért elfogadni? Amiben pedig van egy kicsi, amit
irodalomnak neveznek, miért annak az íróját is lenyaktilózni. Dr. Guillotin
szerszáma sem jámbor szerszám, de a Nemzeti Színház kritikája sem.
MK 1905. április 2.
Diósadi
|