|
Üdvözöljük
az újvidéki szerb fõgimnázium igazgatóját. Az igazgató úr diákjai sztrájkolnak
ugyanis. Omladoznak a tekintélybástyák szerte a világon. De ne keseregjen azért
az igazgató úr. Irigyeljük mi õt nagyon-nagyon az õ gonosz diákjaiért. Jeles
fiúk ezek az újvidéki gimnazisták. Ezek a kis szerb legények.
Hejh,
régen volt, mikor mi is tekintetes gimnazista urak voltunk. Mi is majdnem
sztrájkoltunk egy párszor. Ebben a szegény Alkuországban voltaképpen csak
gyermekkorában lehet úr az ember, s itt talán csak a gyermekek képesek férfias
cselekedetekre.
Igen
nagy úr ám egy magyar gimnazista. Mert nagy gondoskodás történik arról, hogy
valamit is ne lásson abból, amit életnek neveznek a bölcsek és nem bölcsek. Ez
idõben akartunk sztrájkolni mi is. Egyszer azért, mert mikor az ötödik
klasszisba jártunk, valakit letegezett közülünk egy goromba tanár úr. A hetedik
osztályban azért borultunk egyszer sztrájkoló-dühbe, mert nem engedtek el
bennünket valami Bazár-bálba. Gõgös, nagy urak voltunk, úgy bizony. A matúra
elõtt már mindnyájunknak volt öt-hat behûtött lovagias ügye. Szerencse, hogy a
consilium abeunditól mégis csak tartottunk egy kicsit, mert bizony még
párbajozunk is.
Na,
de azután volt részünk minden szép mámorban. A magyar nyilvánosság homlokán
tomboltunk. Lapot csináltunk. Párbajoztunk. Pártokat temettünk, s pártokat
teremtettünk. Vívtunk keresztes hadjáratot élelmes és dolgos kollegáink ellen.
Csináltunk magyar ébredést. Szerveztünk kurucbrigádot. S ha nyalkán, büszkén
kongresszusra sereglettünk össze valamelyik városba, ahol bankett volt persze a
tiszteletünkre, félesztendõre kiemeltük a sárból a helyi kávéházakat és
vendéglõket.
Beszélhetnek
nekünk a Bursch-okról, szent Heidelbergrõl, Bonnról, az olasz egyetemekrõl, a
Szajna-jobbpart diákgyönyörûségeirõl. Urasan, nagy stílusban csak a magyar diák
él. Nagy úr a magyar diák. Be áldottak a nevelõ kezek, melyek õt úrrá
formálják. Ha netán az ember egy élettel fizetne ezért? Bah, hát nagy ár egy
élet?
És
üdvözöljük az újvidéki szerb fõgimnázium igazgatóját. Bocsásson meg a gonosz
nebulóknak az igazgató úr. Nem ez az elsõ diák-renitencia. Csak a forrása új.
Az újvidéki szerb legénykék így szóltak:
-
Minket a gimnáziumi statutumok szerint könyvek illetnek meg. Mi olvasni
akarunk. Azért volnánk talán diákok. Ma már a gyermek is tudja, hogy a tankönyv
nem minden, s olvasni kell, tanulni kell mást is, sokat. És mi hónapok óta nem
jutunk hozzá az ifjúsági könyvtárakhoz. Szegény fiúk vagyunk többnyire,
könyveket nem igen vásárolhatunk. Hát mit csináljunk? Ha nem adnak könyveket,
sztrájkolunk.
Ezt
mondták, és sztrájkolnak. Ne haragudjon reájuk az igazgató úr. A magyar
diákkrónikánál alig van élénkebb diákkrónika. De ebbe a krónikába új lapot
írnak az újvidéki diákok. Diákok, akik azért sztrájkolnak, mert nem olvashatnak
és nem tanulhatnak. Még szerencse, hogy e hallatlanul újmódi zendülést nem
igazi magyar diákok csinálták. Szerbek.
Budapesti Napló
1905. április 6.
A. E.
|