|
- Bemutató
előadás a Vígszínházban -
Különös
dolog történt ma a Lipót körúton. Feydeau és a Vígszínház nem is hosszú idõ
után összetalálkoztak, és - nem értették meg egymást. Gondolják csak meg:
Feydeau és a Vígszínház. Szinte hihetetlen, de így esett. Feydeau rokkant meg?
Aligha. Jó esztendeje, hogy ez a darabja: La main passé Párizsban színrekerült.
Kolosszális sikerrel, s egy volt a vélemény: Feydeau elmésebb, mint valaha.
Hanem a Vígszínház játéktudománya megrekedt valahol. A mai este s még vagy két
közeli este figyelmeztesse erre azokat, akikre tartozik. Hölgyek, urak, még
Feydeau-t sem lehet mindig egyformán játszani.
Azaz
még Feydeau-t sem? Rosszul mondtuk. Ez az elmés ember annyi intelligenciával
még nem volt elmés, mint e darabjában. Valósággal ünnepélyesen elmés volt.
Amivel õ már csak kacagtatott valaha, arra mind célzott. Fölkergetett színpadra
egy sereg új figurát. Szikrázott úgy, hogy a szikrák rózsacsokrokat rajzoltak.
Minden súlyos malacságot, bolond vásottságot enyhített egy-egy bájos,
melankólikus, kedves tanulsággal. Mindezt nem vették észre a Vígszínházban, s
az új stílusú Feydeau-nak elmulasztották megadni az új stílust.
Természetesen
a házasságot törik. De mennyire törik. Kézrõl-kézre, körbe-körbe, össze-vissza,
folyton-mindig, úgy sem effélét jelent a darab igazi címe, de ez van benne. Van
egy férj. Ez az elsõ számú cocu. Bölcs ember. A csábítóval elvéteti az
elcsábított nõcskét. Nehezen megy, mert a csábító is feleséges ember, de megy.
Az elcsábított asszony nem boldog az új férjjel. Hiszen akit az asszonyok
szeretnek, azokat nem szeretik - férjeknek. Az asszonyka az elsõ urára gondol.
A férje az elsõ feleségére. Ne tessék félni: nem lesz ebbõl dupla fölmelegítés.
Az asszonyka megy tovább kézrõl-kézre. A második férjbõl is cocu lesz. De
sebaj, vidámság. Jaj ennek, aki következik. És mindig annak jaj.
Két
mondást írunk ide, Feydeau-mondást, nagyszerût. Az I. férj mondja mind a
kettõt. Azt kérdi az asszonytól és a csábítótól:
-
Ugy-e, nem azért csináltátok, hogy engem bosszantsatok?
Megnyugtató
választ kap, s meghatottan mondja:
-
Tudtam én, tudtam én. Köszönöm, drágáim.
Más
szóval: miért dühöngeni a felszarvazott férjnek? Az ördög sem akarja õt olyankor megcsalni. Ki gondol akkor õ
reá. Nem túlmorális ez, de Feydeau jogot váltott arra, hogy a publikuma elõtt
így elmélkedjék. Aztán a második mondás szerint:
-
A házasság olyan, mint a kártya. Mint például a baccarat. Egyszer én adom a
bankot, másszor te adod a bankot, aztán más adja a bankot.
Ilyen
mondás hány van a darabban. És micsoda õrületesen bolondos helyzetek és
figurák. De ezek nem olyan találom figurák, mint a magyar francia
bohózatírókéi, hanem vonatkozásosak, bölcsek, akkor is, mikor egy pillanatra
csak bukfencet látunk, s komiszságot hallunk. Van ágy a darabban. Van vetkõzés
sok. És minden egyéb. Emelettévesztés, férficsere, hülye képviselõ, ugató
kõmûves, lövöldözõ alkoholista, fölsorolhatatlanul sok minden.
De,
de… ennyi pazarság és jelesség mellett is nem volt szerencsés a ma este. Azt
sem mondjuk, hogy a színészek vígszínháziasan, ördöngõsen ki nem tettek volna
magukért hellyel-közzel. De nem tudták fölszedni magukra az egész darabot, s
nem tudták gazdaságosan megcsinálni, hogy hol tompítsanak a dolgokon s hol
tegyék zengõbbekké õket. Nekünk a hölgyek között nem a legnagyobb szerepû
Varsányi Irén, de Kertész Ella tetszett legjobban. Finom volt, ízlésesen
tartózkodó, de biztos minden mozdulatában és szellemes. Varsányi Irén sokat
pazarolt a szerepére, szép volt, ügyes, de nem Feydeau mai asszonya. Elmés,
elragadó volt Hegedüs az I. férj szerepében, hasonlóképpen Góth, pompás Vendrei
és Tanay is. Szerémy, Balassa, Tapolczay, Gyõzõ s mind sokat, vígat
produkáltak, de összesen tán ketten sem voltak olyanok, amilyenek könnyen
lehettek volna, s amilyeneknek kellett volna ma este lenniök. Pedig a fordítás,
Molnár Ferenc mûve, igen elmés.
De
azért nem volt ez egészen léha este. Feydeau könnyek között tréfált. A
házasságnak megadta az utolsó döféseket. Arcukba kacagott még egyszer s
gúnyosabban, mint valaha, a harmadik köztársaság lehetetlen burzsoáinak, a
valamikori high-lifenél jóval romlottabb és csömörlöttebb radikálisan
opportunus új high-lifenek:
-
Hát csak mulassatok, ha tudtok még. Romboljátok le magatok a magatok várát. Mi
pedig, erkölcstelen, de zseniális fickók, kiknek erõnk, orrunk és kedvünk nincs
arra, hogy apostolkodjunk a benneteket ostromló éhes tömegben, jó pénzért
bolondozunk még. Ha ti akarjátok. Egyszer csak, talán nagyon hamar egy nagy
roppanás jön ugyis s fölénk telepszik, magukat kiéltek és lejártak fölé, az új
éhségû, otrombán egészséges, vörös lobogós, új világ.
Budapesti Napló
1905. április 7.
(Dyb.)
|