65. A NACIONALIZMUS ALKONYA

Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörû földi dolgot, egy örven­detes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a mellérõl: a nacionalizmust.

Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek. Valami csodálatos élõsdi növénye az emberi kultúrának, mely gyökereit mélyre ereszti hirhedt bagolyvárak földjén. Rómában, Tibetben, Moszkvában, Sztambulban és más helyeken. Fojt és öl milliom karjával.

Mennyi históriai gazság történt már általa. Népek összeuszítása, világosság-oltás, szabadságtiprás. Csoda, hogy addig eljutott az emberiség, ameddig eljutott.

Beszédes, hatalmas jelek most azt hirdetik, hogy itt a leszámolás ideje. Ahol csak nem frázis a haladás, ott már mindenütt erõs marokkal készül a lelkében világosulni kezdõ nép, hogy az emberiség herbáriumából kitépje ezt a mérges, élõsdi növényt.

A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az ember­nek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sûríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.

Egy õsi ámítás leleplezése elõtt áll a világ. Nem véletlenség az, hogy Pobjedonoszcev lezuhan a fõprókurátori trónról, s a harmadik francia köztársaság, mint egy óriás, tapos el ugyancsak most egy, a nacionalizmusra spekuláló, összeesküvõ, bonapartista hangyabolyt. És a dolgozó Németország ugyancsak most és most is újra kijelenti, hogy a dühödt hazafiság nevében nem kapható cézári õrületek támogatására. Ugyancsak most figyelmezteti népét egy nagy író, Björnstjerne Björnson, hogy a nacionalista apostolok által ne téríttesse el magát az igazi haladástól, a kultúrfejlõdéstõl. Tele van nagyszerû jelekkel a világ. A nacionalizmus alkonyán vagyunk.

Körülbelül Pobjedonoszcev fekete, de nem titkolózó lelkében obszerválható legjobban a nacionalizmus. Õ nem öltött álarcot. Átkozta a szabadságot, a kultúrát. Ultramontánabb volt a középkor pápáinál. A cáré és az igazhitû papoké legyen a világ, és a szláv csordáé. Legyen háború és dögvész inkább, mintsem gondolkozzék, akarjon a nép.

Ez a nyers típus. Õszintébb a dalai lámánál, mindenesetre jóval õszintébb például Vilmos császárnál, Galiffet tábornoknál avagy Dérouléde-nál. Ahogy különbözõen fejlõdtek az egyes embertársadalmak, úgy változtatta arcát a nacionalizmus. Allah nevében bolondítja az ottománt, gloire-ral részegíti a franciát, svédgyûlöletet gerjeszt a norvégban, pángermán álmok­kal traktálná a németet. S amely társadalmakban esetleg sokféle náció él, gondoskodnak külön-külön a nacionalizmusról azok, kiknek érdekük, hogy régi tekintélyben, módban virá­goz­zák a oligarchia. Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámoro­sított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga. Franciaországban erre már lehetetlen volna pobjedonoszcevi brutális õszinteség. Itt köztársaságiként veri a mellét az ultramontán. Sõt a szabadgondolkozással is kacérkodik. De alapjában minden nacionalizmus közös gyökerû. És ha gúnyolódni kedvünk volna, a nacionalizmusnál internacionálisabb erõ és idea nincs.

A népek kezdenek látni, s ha Európát itt-ott néha elfogja egy-egy nacionalista rángatózás, ez vitus-tánc. Az elmúlás ellen rúgkapál a nacionalizmus. Talán már nemsokára nem lesz szégyen igazi hazafinak lenni sehol a világon. Még Oroszországban is megindult a leszámolás. Meddig késik még - nálunk?

Budapesti Napló 1905. április 8.

(A.)