|
Mark
Twain csinált egy áprilisi tréfát. Kiírta a lapokban, hogy neki elveszett egy
fekete macskája. Aki visszahozza, nagy jutalmat kap. Azonban a macskát bajos
lesz megtalálni. Olyan fekete, hogy láthatatlan. Még napverõn sem tetszik meg
fekete teste. És mi történt? A tréfa nem sült el. Másnap legalább ezer macskát
vittek a szerencsétlen humorista lakására.
Úgy
hirtelen nem tudom ellenõrizni, hogy ez a macska nem - kacsa-e. Ám lehet, hogy
az eset tényleg megesett Mark Twainnel. Ha pedig nem esett meg s az egész hír
egy újságíró tréfája, az az újságíró állapítsa meg magáról, hogy õ a modern
Aiszóposz. Pompás egy modern mese volna ez a mese. Halhatatlanságra méltó
szimbóluma annak a viszonynak, melyben mûvész és közönség állanak. Persze
mûvész alatt író is értendõ. Azon fordul meg minden, el tud-e valamit a
publikumával hitetni a mûvész. Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel
ezelõtt nem láttak rõtvörös eget, violás rétet, kék ugart s effélét. Ma látnak.
Jönni szokott idõnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új
színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire
elõtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött õ. Megérezte õ.
Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.
Minden
mûvész ezt csinálja, s annyira mûvész, amennyire ez sikerül neki. A fekete
macska láthatatlan, de a mûvész megmutatja s mindjárt látja ezer ember.
Az
aztán az életnek egy másik lapjára tartozik, hogy némely mûvésznek könnyebben
elhiszik, hogy valahol ott a macska. Még ha a mûvész nem is mûvész. Ki tudja?
Talán él Amerikában egy szegény ismeretlen ördög, ki tízszer akkora író,
mûvész, humorista, mint Mark Twain. Írta volna ki ez a szegény ördög a macska
dolgát, nem igen vittek volna neki ezer macskát… S ezen világrengetõ hír se
nyargalt volna át hozzánk olyan gyorsan az Óceánon, ha hõse, nem egy Mark
Twain. Mindegy: a mese pompás.
Budapesti Napló
1905. április 8.
Pont.
|