|
Itt
evez erõs, dacos karokkal most is az áradaton. Fiatalon, mint vitézlõ Toldy
Miklós, kivel egy föld szülte, s lelket döntõ, rejtett, nagy bánattal, mint
régi Közép-Szolnoknak ama másik szülöttje, Kölcsey Ferenc.
Nem
változott semmit. Kicifrálkodott azóta a népe, az országa, s az árvizes Pestbõl
büszke Budapest lett. De minden a régi, vagy pláne a régibb. Összeroppan a
Toldy-erõ ma is. Összefacsarodik a Kölcsey-szív. Nagy Wesselényi pedig
egyesített s kifejlõdött Toldy-Kölcsey-lelkében megtörve, bénultan és vakon
érzi mindjárt, mint akkor, az éjszakát s a vádat:
-
Hát érdemes volt? Hát érdemes itt? Hát lehet-e itt? Mint akkor. Egy órára újra
átéli nagy és bús életét az árvizi hajós.
Nincs
itt jobban semmi. És talán bántja, hogy el nem felejtették. De táblát kap. Ott,
hol korzózik a mai zavaros úri világ. Beszédet, orációt kap. Még tán kaszinói
urak is lesznek ott. Hiszen annak idején társaságbeli lehetett volna õ is, ha
úgy nem ismerte, s úgy nem kerülte volna ezt a társaságot amely ma is ugyanaz.
És elmúlik az ünnep. Ott fog állni a tábla. Annyira se magasan, hogy egy bokros
nõi kalap ne súrolhassa talán. De már akkor régen elfeledtük, hogy õt
ünnepeltük volna a múltkor.
Nagy
volt és büszke. Hiszen nem is kell neki ez az ünnep. Rettenetes, hogy ezt az
igazi nagyot felfedezik. De neki nem fáj. Magasan és búsan állott kortársai
között. Úgy néz el szelleme a ma ünneplõk felett is. Magasan és búsan. Avval a
tragikummal, mely minden kiválóságé, de százszor nagy és százszor bús, ha ez a
lélek világos és magyar.
Budapesti Napló 1905.
április 9.
|