|
- Szavalja egy
japáni regős -
Tízszer
tíznél sokkalta többször emelkedett már országára a fölkelõ vörös nap, s a
lampionok sötétek voltak, valahányszor lebukott. És örömtõl reszketõ dróton még
mindig nem üzent Nogi vezér, hogy gyúljatok ki, lampionok és japán lelkek, mert
napos lobogónk ott lengedez már vérünkkel régen megváltott várunkon: Port-Arthuron.
Ajkaikat harapdálták néma dühvel öregek és ifjak. És sápadtak voltak nagyon
Tokióban kétezer ifjú és vidám diákok. Ültek könyveik mellett, s olvastak
angol, francia és német bölcseket. Olvasták, hogy bestia az ember, ha vérre
szomjazik. Olvasták, hogy az élet a legszentebb és legértékesebb kincs a
világon. Olvasták, és leköpték a bölcs könyveket, s arra gondoltak, hogy Nogi
vezér gyáva kutya, mert nem taposta még ki az utolsó muszkának a belét.
A
nap pedig kelt és bukott vörösen újra. Levelet írtak a mikádónak a sápadt,
sárga fiúk. A kétezer diákok:
-
Urunk, sötétek a lampionok, és sötétek a japán lelkek. Csapd el Nogit és
idõpazarló embereit. Küldj hõsöket hõs katonáid élére. Mert bizony néped
keserûség fogja megszállni, ha nem gyúlhatnak ki örömmel a lampionok.
A
mikádó pedig haragos büszkeséggel rázta meg fölséges palástját, s adta
parancsát otthoni katonáinak:
-
Menjetek és öltöztessétek katonáknak, könyve mellõl vigyétek Port-Arthur alá a
kétezer diákot. Lássuk, hogy hõsök-e õk vagy csacsogó kölykök.
És
mentek a mikádó diákjai, a kétezer diákok. És fogadta õket a háborús pokol. És
fogadta õket Nogi vezér, szólván:
-
Hajh, tintás szájúak, lássuk, mit tudtok.
És
harcoltak a kétezer diákok. Robbantak az aknák, a szárnyas pokolgépek. Lángolt
minden földön, vízen, föld alatt s víz alatt, föld fölött s víz fölött. A
diákok nótát csináltak; s úgy mentek minden tûzön át, poklon keresztül.
És
súgdostak a katonák:
-
Ezek a diákok a mikádó diákjai. Ezek fölírják, ki tud meghalni, ki nem.
Vigyázzunk: ezek a mikádó diákjai.
És
a napos lobogó egyre közelebb került az áhított, belsõ bástyákhoz. Vér, vér,
vér, sok világos éjjel és ködös nappal. Íme egyszerre a trombitások gyõzelmi
dalba fognak. Port-Arthur a mikádóé.
Ott
áll tépetten, mámorosan a kétezrek serege. Dalolnak a fiúk. Elébük lovagol Nogi
vezér:
-
Banzáj, fiúk! Férfiak vagytok. Senki sem hiányzik közületek?
-
Senki.
-
Hajóra, fiúk. Hazamehettek.
A
hajón zengett a dal. Õsi vitézi ének. Egy-két tiszt járt-kelt fiúk között:
-
Mintha kevesebben volnátok. Sokkal kevesebben.
-
Nem, nem. Itt van mindenki.
De
magukban sóhajtva sírtak a mikádó diákjai. Vissza kell menni a könyvekhez. És
sajnálták magukat a kétezer diákok, kik ötszázan maradtak. Milyen boldogak a
többiek, ezerötszázak, kik valahol nagy sírban feküsznek.
Tokióban
pedig, mióta a drót örömtõl reszketve vitte a hírt, ki sem aludtak a lampionok.
Százezer apró ember kiáltotta rekedten, vadul, mikor megérkeztek:
-
Éljenek a mikádó diákjai. Éljenek a kétezer diákok.
Budapesti Napló
1905. április 12.
A. E.
|