|
Van
nekem Párizsban egy fiatal francia piktor barátom. A szép férfiak utálatos
fajtájából való. Ez rontotta el. Erõs, szilaj, nagy temperamentum. S az
asszonyok miatt nincsen nyugodalma. És mert nem azok közül a zsenik közül való,
kik minden poklokon és öleléseken keresztül az álmaik irányába törnek, aligha
lesz belõle más, mint ami: sokat ígérõ talentum. Ez idõben mindig Budapestre készült.
Azt hitte a balga, hogy én és a magamfajtájú rokontalan, ismeretlen ember
protezsálhat itt valakit. S egy csömörlítõen õszinte percében el is árulta
számítását. Õ hallotta, - mondotta - hogy a képek kevésbé számítanak arra
Keleten, ellenben egy ügyes, mutatós ifjú ember, aki pláne idegen, egy-két
familiába beudvarolja magát Budapesten, s olyan vásárokat csinál a képeivel,
hogy az csoda. Bevallom, megerõsítettem hitében barátomat, sõt kiegészítettem
az információt.
-
Kedves barátom, valóban nálunk vagy az asszonyoktól kell kiudvarolni a mûvészi
sikert, vagy a vén, méltóságos trotliktól.
Nem
árulom el, hogy van-e képe a mostani tárlaton az én barátomnak. Talán - nincs.
Mert akkor õ itt volna, s csak láttam volna valahol. De a külföldi mûvészek
Budapestre küldött képein látom a „trottliarchia” hatását. Különösen a franciák
vetettek meg bennünket legjobban. Õk igazán csak azokat a dolgaikat küldték el
hozzánk, amelyeket sehol a világon nem mertek volna kiállítani. Jó ez a magyar
trottliknak. Persze annál rosszabb a magyar mûvészek dolga. A trottlik
rámutatnak az idegenekre:
-
Lám, lám, ugy-e Nyugaton nem nyugtalankodnak az emberek.
Mednyánszky,
Grünwald, Ferenczy, Katona Nándor, a régiek közül még többen s a fiatalok közül
is sokan nagyszerûek, erõsek. No de magyarok, s nagyjában mind olyanok, kik a
dicsõséget lelkükbõl sugároztatták, s akarják sugároztatni.
Bajos
dolog. Lehetetlen dolog. Az én francia barátom jobban ismer bennünket, mint a
saját mûvészeink, kik igazi mûvészek.
A
filharmonikusok Mahler III. szimfóniáját ismertették Budapesttel tegnap.
Nietzsche zenei magyarázata a téma. Nagy sikere volt máshol, tehát mi úgy
mutattuk, hogy értjük és tetszik. Ami még szép tõlünk. De mikor történik meg
nálunk, hogy mink, mink magunk, legyünk az újnak és jelesnek fölismerõi? Ez az
a turáni átok, melyrõl még nem szellemeskedett Herczeg Ferenc.
Azaz,
pardon, íme a János vitéz. Egy huzamban százhatvanötször. Eredeti magyar
színdarab, alkotás. Soha még magyar szellemi munka ilyen kolosszális sikert nem
ért. És örülnünk kell neki, ha pukkadunk is. Nem az irigységtõl, óh nem, de a
benne jelentkezõ szimptómától. Ez a mélység és magasság az országban. Jól van.
Hiszen Stendhal megjósolta, hogy ennyi és ennyi idõ múlva értik meg õt. De még
az õ korában divat volt kultuszt csinálni a meg nem értettségbõl. De ma nincs
ember, bármit beszéljen is, ki ne a má-t szeretné meghódítani. No hát: tessék
János vitéz-t csinálni.
Hejh,
Katona József, nem volna ám ma sem jobb sorod. Ma beszéltem valakivel, és
keseregtem a Somló Sándor úr dolgain. Hátha jön egy vagy két év múlva egy sereg
magyar drámaíró talentum? Mit csinálunk? Somló Sándor a magyar ciklussal, tíz
évre ölte meg a publikum hitét a magyar szerzõben. Akinek mondtam, ezt
válaszolta:
-
Dehogy. Egészen másként áll a dolog. Örüljünk a Somló liberalizmusának. Csak
minél több szerzõt: Hátha a sok között becsempészheti magát egy igazi. Mert
nálunk színpadra jutott már jó darab is, de sohasem azért, mert jó volt. Ez már
véletlenség. Szerencsés véletlenség.
Lehet,
hogy így van. S lehet, hogy a publikum hite nem is olyan meggyilkolható. Lám,
Szemere Györgynek sikere volt. Az erõsek és gyöngéknek. Röviden lehet errõl a
darabról szólni. Minden nagy embernek volt egy elõkészítõje, keresztelõ Jánosa,
s minden jeles emberi mûnek volt egy tökéletlenebb elõdje. Ohnet Vasgyáros-a
elõtt okvetlenül volt egy darab, melyben csírái voltak a Vasgyárosnak. Ez a
darab - úgy sejtjük - egészen efféle lehetett, mint a Szemere Györgyé. És hol
tart már a világ. Ohnet óta! Másutt…
Ellenben
egy érdekes Molière-elõadás elõtt ma két kis új darabot mutatott be a Nemzeti
Színház. Az egyik a dr. Hüvös Kornélé, a másik Erdélyi Zoltáné. Komoly az elsõ,
és víg lenne a második. A gyermek és Az oroszlánbõr. A Hüvös darabjánál még
csak vígasztalódik az ember. Ott akart valaki komolyan valamit. De az
Erdélyi-darab!… A lelki szûkölködésnek csak az adta több jelét, aki ezt a
darabot elõadásra elfogadta. Nem gõgösködünk. Egy ötletbõl, egy tréfából lehet
olyan dolgot nõtetni, melyet befogadhat nemcsak a Nemzeti, de a Comédie is. Hanem…
Egyébként
miért agyarkodunk? Bölcs törvényeket ural a világ. E törvények szerint minden
eredmény helyes. Annyi, amennyi kiérdemelõdik. Ha a mai magyar élet
intellektuális és kulturális eredményei silányak, tessék elhinni, hogy nincs
annak más oka, mint hogy nem érdemlünk más eredményeket.
MK 1905. április 16.
Diósadi.
|