|
Az
élet mondjuk: Élet, vagy viaskodásba ûz bennünket, vagy megengedi, hogy
álmodjunk. Az emberek az álmokat szeretik jobban, s az álmodók különbek, mint a
viaskodók. A mûvész, mondjuk: Mûvész, az emberi-lélek e két-utúságának
Herkulese, s ha amit mondunk, a szavak olcsó játékának tetszik is: viaskodva
álmodja, vagy álmodva viaskodja át az életet. A színpadról pedig szintén csak az
merjen hozzánk szólni, ki két kálváriát járt. Hozzon a viaskodásból többet,
vagy az álomból, nem bánjuk, de hozza az élet nagyszerû teljességét.
A
magyar Nemzeti Színház most ciklusban bocsátja elénk azokat a magyarokat,
kiknek mondanivalóik vannak számunkra az életrõl, mondjuk: Életrõl. Kis
gyanakvások, pletykák, intrikák hínárjából kiszakítjuk lábainkat. A magyar
ciklus csúnya, budapesti legendaköre fölött ellépünk, s megyünk azon urak elé
egyenesen, kik jöttek hozzánk mostanában hirdetni az igét.
Istenem,
istenem, borzongunk a kietlenségben, s megrettenve nézünk a saját lelkünkbe:
hát mi is csak ezt látjuk, érezzük ki az életbõl? A magyar élet nem is Élet
talán, s magyarul nem lehet álmodni sem? Ezennel nem írunk le egy élõ nevet
sem. Csak emlékeztetünk mindenkit a magyar Nemzeti Színház újabb estéire. Miket
és kiket hallottunk az emberrõl és az életrõl szólni? Kis, részlet-emberek, kik
nem akarnak kevesebbet, mint magukhoz alacsonyítani a világot, beszéltek
hozzánk s szóltak viaskodásokról, melyek kakasháborúk, és közöltek álmokat,
melyeket méltatlan dolog volt megálmodni. Büszke, meredek, bús és bölcs
kálvária helyett sámedlire hágtak ez urak, s onnan tekingetnek szét. Az egyik
borzas kis fantáziájával az ikaroszi problémát áttelekkönyvelteti egy kisbirtokosra,
meghajszolja az alakjait még közönségességükben is képtelen tereken, s azt
mondja: ez a magyar élet. A másik kikönyököl egy zsúros ház ablakán s
szendviccsel preparált gyomorállapotban betekinti az életet, s darabot ír róla.
De mindre rálicitál az az úr, a ki becsületes átmelegedéssel fogadja be ugyan
lelkébe, amit látáshoz nem szokott falusi szemek megállíthatnak, s meg akar
vidámítani bennünket, be akar világítani az élet szent, titkos tárnáiba ama
fölemelõ, ragyogó, krisztusi bizonysággal, hogy e nagyszerû életben létezik
derék - mágnás. Egy árvaszéki problémát fogalmaz meg aztán egy másik úr a
lelketlenség cikornyás hangján. Ejh, ne folytassuk. Semmi, semmi. A mi
írómûvészeinknek kínai nyelven van írva az élet. A mi Herkuleseink félutat sem
járnak. Nem kettõt. Se nem viaskodnak, se nem álmodnak. A magyar Nemzeti
Színház pedig e héten ítéletet mondat felettünk egy Madách Imre nevû, sajnos,
már néhai úrral. Hiszen jól van: legyen igazuk azoknak, kik úgy vélik, hogy Az
ember tragédiájába sokat beleálmodtak már jóval elõbb. De ez a néhai magyar
ember mily magasságban járt, miket látott, érzett és szólt. Dörgedelmes lesz az
õ ítélete. De hasznos csak úgy, ha Somló Sándor is segíteni tudna neki. De
vajon nem sámedli-ember-e õ is. S nem sámedli-magasság-e az egész mai magyar
Nemzeti Színház? Okvetlenül kezdjük már sokan szomjúhozni az igazi Életet s az
igazi Mûvészt. Talán-talán összeakadnak õk, s akkor még a Nemzeti Színház sem
tudna útban lenni. Fölrúgódnék. Hejh, de csak jönnének õk már, óh magyar ciklusos
szomorú világ!…
F 1905. április
A. E.
|