|
Száz
esztendeje lesz e május kilencedik napján, hogy meghalt Weimarban az az igen
nagy ember, kinek Thorwaldsen faragta az elsõ szobrát. Szinte azt írtuk, hogy
Goethe Schillere. Mivel a magyar memóriák legfelsõ fiókjában úgy pihennek õk.
Schiller - és Goethe. Kettõs szobrukat Weimarban ma talán nem faragnák
kettõsnek. Õk ketten immár eltávolodtak egymástól. Hadd maradjanak azonban
együtt, ahol együtt vannak. Nálunk is, sõt nálunk igazán, ahol Schillert
értettük meg mindenha jobban, s ahol mintha nem is telt volna még el a száz
esztendõ, mert nálunk hosszabbak az évek.
Ma
ünnepli a hivatalos magyar irodalom Schillert. Már ünnepelt Bécs. Ünnep ünnepet
ért mindenütt, ameddig csak die deutsche Zunge reicht. Lesz még talán ez évben
ezer ünnep, Budapesten tisztelik a dátumot. Alig pár nappal elõbb áldozik a
magyar géniusz Schiller emlékének a naptári napnál. És ez az ünnep mindenképpen
helyes ünnep. Ünnep, mely okvetlenül megülni való.
A
nemzeti géniusz igen érzékeny madár, de talán mégsem veszi tépázásnak, ha a mi
nagy ébresztõnknek is tartjuk a weimari halottat. Schiller szózata belezendült
hatalmasan a mi új irodalmunk bölcsõ-dalába. E hangot át-átkapták a magyar
lanthúrok, s e hang zeng még most is. Hazájában elért a legfõbb
halhatatlanságig. Bent él a lelkekben, a percekben, a hangulatokban, az egész,
törõ, zúgó életben. Bennünk nem olvadhatott így fel. És nálunk még egy kicsit
az eleven Schiller él. Fordítók dolgoznak Schiller-mûveken, s izgató erejû
szelleme Goethe társának fölöttébb otthonos itt még, hol Schiller társának
appolói magaslatait otthonosan megjárni bajos a mi kicsinységünknek és
nagybajúságunknak.
A
magyar Schiller-ünnep tehát helyesebb és több, mint egy Dante-ünnep például.
Egy Dante-ünnep csak demonstráció. Hogy az emberi szellemmel fáklyás, örök,
nagy világ-útján együtt akarunk lenni. Ezt jelenti. A Schiller-ünnep szinte
nemzeti ünnep. Mert Schiller nemzeti életünkhöz, a még mindig küszködõ nemzeti
léthez, adta nekünk az erõt, mikor megtermékenyítette a dadogó magyar nyelv
apostolainak agyát és szívét. Hiszen õ hatott, õ uralkodott itt legjobban. S az
õ szelleme él még ma is itt. Mert hogy sok szomorú okból még mindig nem lehet
nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel
ezelõtt bejárt. A Schiller-jubileum mai magyar dátumán szeretnénk szólni: most
pedig talán már a Goethe-csapáson. De ez szinte kegyetlenség volna, ünneprontó
s hiú ige. A nemzeti géniuszt nem lehet dirigálni. Adjuk meg hát a
lobogómeghajtás szollemnis és szokásos jelét. S írjuk ide a nem új igazságot: a
nagyokat pedig nem egy népnek adja a Sors, de minden népeknek.
Budapesti Napló
1905. május 3.
Pont.
|