|
Ma
este már egy esztendeje. Egy esztendeje már, hogy itthagyott bennünket
sivárságunknak fejedelmi dísze, kinek neve Jókai Mór. Pennás emberek
siránkozának ma, hogy íme nem siet ez ország Jókai szobrával. Nem érzi, ki volt
neki a mesék nagyura. Mert késik ama szobor.
Hát
csak késsék is. Bizony csak késsék. Várjon a mi író Jupiterünk különb idõkre.
Néhány nap alatt olyan tanítást kaptunk a szobrokról, hogy félünk. A
Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor dolga oltotta belénk e nagy félelmet.
Tetszett már ugy-e hallani, minõ meddõség zokogott ki e két szoborpályázatból?
Óh, iszonyú meddõség. Csak azt bajos megállapítani, kik a meddõbbek, a
mûvészek-e, vagy jurorok, kik ítélkeznek a mûvészek felett.
Mondunk
valamit. Ha a magyar mûvészek képtelenek ma ihletést kapni Kossuth Lajos és a
nagy idõk emlékének megfaragásához, csukják be a boltot azonnal Kossuth Ferenc
és Apponyi Albert. Nemzeti föllendülésrõl szaval Pozsgay Miklós és a legkisebb
számú hordár is. Ha csakugyan 1848 buzog újra a lelkekben, kiken lehetne ezt
jobban obszerválni, mint a mûvészeken, a néptömegek lelkének és idõjárásának
finom barométerjein? És még a mûvészek sem tudnak dokumentumokkal szolgálni?
Akkor ez az egész országos cécó hazug. Ez a nagy hazafias mámor nem igazi.
Ám
jó. Mondjuk, hiszen sokan mondják, maga a derék öreg szerzõdtetett francia
tekintély, Bartholomé is effélét mondott: bátran lehetett volna a beérkezett
pályamûvek közül választani. Miért nem tették? Micsoda titkok lappangnak e két
fura pályázati eset mögött? Miért az elzárkózás? A halasztás? A mûvészek
keserítése? A publikum egyébként is kevés melegségének lehûtése?
Nagyon
rosszak voltak a pályamûvek? Tetszett volna kijelenteni juror uraiméknak: a
magyar mûvészet ez idõ szerint olyan koldusnak tetszik elõttünk, hogy várni
fogunk, míg jönnek a zsenik. Ez õszinte beszéd lett volna. Igaz, hogy mi nem
vagyunk ilyen fene-szigorúak. Ha obligát vásárlást eszközölünk, mint például az
idei tárlaton is, hát megveszünk mi mindent. Csak név legyen a kép s szobor
alatt, de - név! Aztán ha Velencébe kell kirukkolnunk, elszállítunk mi oda
mindent. Csak úri helyekrõl jöjjön, jó modorú emberektõl, kártyapartnerektõl,
klubpajtásoktól, ivó kamerádoktól. Szóval és magyarul: hagyjuk mi egymást élni.
Én
nem értem ezt a Bohnicseket, miért hagyott itt bennünket. Nincs több ilyen
náció még. Itt szépen lehet élni, akinek van kibõl és mibõl. Úgy látszik, a
sors megirigyelte az operaháztól, hogy kezdett jól menni a dolga. Bezzeg most
malõr malõrt követ. Wagner-ciklus s hangulatos kapuzárás reménysége egyelõre
fuccs.
Tanulna
a Nemzetitõl az Operaház. A Nemzeti bizony nem hagyja zavartatni magát.
Csinálja vígan tovább az õ saját külön magyar ciklusát. E héten szerencsére
csak egy felvonásossal gazdagodott a magyar irodalom. Dezsõ írta, a színész.
Egy szál mirtusz. Ez a címe. Mintha összebeszélt volna ez a Dezsõ a Népszínház
premier-írójával, Farkas Imrével, ki szintén egyfelvonásos operettel rukkolt
ki. Jeanette a címe. Szöveg és muzsika a Farkasé. A Dezsõ darabja egy
dramatizált Farkas Imre-románc. A Farkas Imre operettje pedig muzsikailag
olyan, mintha a szerzõ lopva lekottázta volna, mikor a Nemzeti Színház
színészei drámát énekelnek. Egyébként pedig Dezsõ darabjában nincsenek éppen
olyan csinos versek, mint a Farkas Imréében. Azaz pardon. A Dezsõ darabjában
nincsenek is versek.
Miközben
pedig a Királyszínház trónját visszafoglalja Fedák Sári, a kedves régi miss
Halton estéire készül a Magyar Színház, a budai bódét hirdeti Vidor, s Frizzót
böjtölgetné már ki, ha lehetne ugyancsak, Krecsányi a Városligetbõl; a Vígban
vígan játszanak a németek. Ezek a németek nagyon jó kollégák. Föltették
magukban, hogy õk bizony nem fõzik le magyar aktor-társaikat. Nem is fõzik. De
azért van lelkes közönségük. Ha egy új Bach-korszak következnék - a lelkünk
fáj, de úgy sejtjük - Budapestet háromnegyed részében vissza lehetne
germanizálni. De ebbõl nem az a tanulság, oh méltóságos koalíció, hogy Bartha
Miklós az államtitkár legyen. Több kultúrát és több vagyont ennek az országnak.
A magyarul beszélõ õrnagy urak késõbb is jöhetnek. A magyarság, a nemzeti erõ:
a kultúra. A kultúra pedig csak jó módban szeret tenyészni. De kultúra kell.
Kultúra bizony, Makkai Zsiga bátyái e szegény országnak!…
MK 1905. május 7.
Diósadi.
|