|
Elõször
a Parasztszívekrõl beszélgessünk. Legalább túl leszünk rajta. Szögedében van
egy igen érdekes fejû újságíró-ügyvéd ember. Hivatik pedig dr. Balassa
Árminnak. A jágermaris Hódmezõvásárhelyen pompás kriminális ügyben hívták vagy
hívhatták egyszer védõül e Balassa Ármint. Egy jeles parasztdrámához. Hogy
milyen becses az asszony a tanyán. Talán ez volna a drámának az õ tanulsága. De
mégse csúfolódjunk. Balassa Ármin író ember. Érdekes agyú és szívû ember. Õ
mást is meglátott ez esetbõl. Meglátta pedig ama fontos látnivalót, hogy a
Tisza mentén is esnek érdekes dolgok, nemcsak a derék, klasszikus idõkben, s
hogy a magyar paraszt nem egészen olyan romantikus levegõ-ember, mint a magyar
népszínmûírók hirdették. Ez nagy fölfedezés ám. Balassa írt róla egy
egyfelvonásos drámát.
Ezt
a drámát megszerezte egy másik író: Szalóky Elek. Írt belõle (vagy utána?) egy
háromfelvonásosat. Ez a Szalóky-dráma volt a Nemzeti Színház magyar ciklusának
legutóbbi darabja.
Balassa
és Szalóky nem tudtak együtt megegyezni. Hogy kié is ez a darab. Mi sok napok
után, s azután, hogy Balassa pörrel fenyegetve letiltotta a Szalóky-féle darab
elõadását, megállapíthatjuk: Szalókynak nem volt joga Balassa darabját
mirnikszdirniksz fölhasználni, ellenben nem lehet Balassát sem megérteni. Mert
Szalóky a Parasztszívekbõl egy egészen új Parasztszíveket csinált. Rosszabbat
talán, mint a Balassáé. De mást. És Szalóky konciliáns akart lenni. Még
merészen sem lehetne õt plagizátornak mondani. Aztán õ minden lehetõ erkölcsi
és anyagi részesedést fölkínált Balassának. Ha ezek után konstatáljuk, hogy a
Szalóky darabja igen rossz darab, s még rosszabbul játszották a Nemzeti
jelesei, méltán tûnõdhetünk: miért a nagy harc.?
*
Õsbudavár
jegyében vagyunk s a színkörök jegyében. Már Krecsányiék is mûködnek, s a
bódézó Népszínház ma este már premiert is adott a budai színkörben. Szóval, ha
az esték nem lennének olyan ködösek, mint például a mai este, Budapest már
nyáriasan szórakozhatna, ha még nyitva állnak is a kõszínházak, sõt például a
Vígszínház holnapra premiert is ígér. Henry Bataille a Vígszínház holnapi
írója. Hogy retteneteset mondjunk: õ a francia Wolfner Pál. Ez a darabja, a
Mama Colibri persze olcsó ötleten épül. A mama beleszeret a fia barátjába. Majd
beszélünk az ügyrõl elõadás után. Most csak siránkozunk röviden, de búsan azon,
hogy milyen gyatrán mulathat a nyári Budapest. Színkörök és Õsbudavára. Ez lesz
a program. Szép mulatság lesz!…
*
Nõírókról
ígértünk említést. A mi hitünk szerint ebben az országban, ebben az idõben, ha
a dolgok rendjükben folynának, a nõíróknak kellene vezetniök. Megnyugtathatjuk
a különben is napszámos módra durva és remegõ férfiírókat. Még nem jöttek el
nálunk a nõk, kiktõl félni kellene. Lux Terka és Tormay Cecil könyveire
gondolunk. Két nagy nõi intellektus. Mindkettõ nemes, elsõrendû dilettáns. De
dilettáns. Nem hozták el közénk, amit a nõíróktól várunk: a nõi lélek új
szenzációit, képeit és melódiáit. Ügyesek. Néha megejtõk. De mûkedvelõk s
naivak - még a mai magyar irodalmi mérték szerint is. Lux Terka könyve két
hosszú novella. A mai lelketlen, haszontalan magyar élethez szállít bizonyságot
mindakettõ. Csínnal és bájos melankóliával ékes írások. Ennyi az egész. Tormay
Cecil novellái nemkülönben.
Egyebekrõl
a viszontlátásra.
MK 1905. május 21.
Diósadi.
|