|
Meghalt
1805 januárjának huszonnyolcadik napján ifjan és elsorvadottan. Szülõ
Debrecenje holnap emlékezik meg arról, hogy száz éve immár az õ fia
távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett
sehol.
Mikor
anno akkor szobrot kapott Debrecenben, nyilván akadt még Debrecenben derék
cívis családapa, ki fölfohászkodott:
-
Borzasztó eset. Erre fogok esetleg jönni az én jó erkölcsû fiammal. A fiú
kíváncsi lesz, kié ez a szobor? Hogy élt az az ember, aki ilyen szép szobrot
kapott? Jó iskolás gyermek volt-e? Köszönt minden embernek? Engedelmes volt-e
és szerény? Jó magaviseletû? Mi lett aztán belõle? Szenátor?… Mit fogok a
fiúnak mondani?
Ami
megítélés lenni nem akar. Francia apa is akadt már ilyen. Aki például éppen
ezen indokok folytán tiltakozott az ellen, hogy Musset szobra helyet kapjon
Molière házában.
A
prüdéria már magasabb rendû kultúrállapot jele. A prüdéria nem ostobaság és nem
vaskalaposság. Fõképpen nem civilizálatlanság. És nem kultúra iszony. Szegény
Vitéznek nem a prüdériával volt a legtöbb baja.
E
sorok írója komolyan és becsületesen állítja: nagyon csodálkozik azon, hogy
szegény Csokonai Vitéz Mihálytól el nem vitatták eleddig még a magyarságát is a
hazafi-kritikusok. Igaz, hogy ami még nem történt meg: megtörténhetik. Nem is
menne nehezen. A száz éve porladó, istentelen poéta maga hirdette magáról, hogy
kozmopolita. Szegény nádkunyhóban élõ, vak emberek között járó, néhai, nagy
poétánk. Szegény halálra ûzött, kínzott magyar kozmopolitánk. Még magyarul sem
tudtál. Például te a lepkét pillangónak merted hívni. Ki is kaptál érte Kölcsey
Ferenctõl.
Be
magyar voltál, be magyar. Óh, fájdalmasan magyar. Az elejébõl való a magyar
fajtának. A kevesébõl. A finomabban megalkotottjából. A vívódóból. A
szenzibilisbõl. Az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel
együttélõbõl.
Mindezért
keservesen meglakolt. Lump volt, csavargó, míveletlen, durva és paraszt. Õ volt
tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban. Amit Taine valahogy,
ha jól emlékszünk, az agyvelõ sejtjeinek lázas fölpattanásairól mond, õnála
érezzük legjobban a magyar költõk között. A nagyképû írástudók akkoriban
javították és rontották a nyelvet. Õ dalolt, s mert lelke rengeteg gazdag és
sokszínû volt: feszítgette, edzette, pótolta, díszítette, nõttette szegény
magyar nyelvének iromba és szûk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb
nyelvújítóvá, kinek emléke elõtt hálával kell leborulnunk mindannyiunknak, akik
gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük ki. És boldogan és
szerencsésen: már ünnepi ruháink is vannak.
Petõfi
fenomén volt. A dal elsõ magyar zsenije Csokonai. Ha a petõfisták nem Petõfi
gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb
a magyar líra…
Nem
csinálunk titkot belõle, sohse tudnak kibékíteni bennünket az olyan ünnepek,
milyen a debreceni. Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett. Szegény
kálomista magyar, ki Kalocsára akartál menni jezsuita növendéknek.
Keserûségedben. Aki tudja, hogy a legszabadabb lelkek is Kálvin egyházából
nõve, zamatját halálig megõrzik ez érdekes religiónak és világfelfogásnak, - sejthetik,
milyen keserûség lakozhatott szegény Vitéz szívében. No most már. Hát bûnbánók
vagyunk. Debrecenben egyébként is mindjárt a halál után nõni kezdett a
Csokonai-kultusz. De biztosítva vagyunk-e, hogy éppen Debrecenben, ha most a
XX. század Csokonaija születne meg, a féktelen, új költõzseni; kegyesebbek és
megértõbbek volnának hozzá az emberek, mint néhai Vitéz Mihályhoz?
Pihenj,
szegény nagyunk. Te ezekrõl nem sejtesz semmit. Azt írtad volt, hogy írsz a
XX-ik vagy XXI-ik század míveltjeinek, amikor a magyar vagy magyar lesz, vagy
nem lesz semmi sem. Persze mûvelt európai magyart értettél.
Tudja
isten, ha ma élnél, nem menekülnél-e ma is a csikóbõrös kulacshoz, amelytõl a
gondok csucsúlnak. Lilla Petrarkája magyar lélek nagy jelensége, Csokonai Vitéz
Mihály, százéves halottunk, mégis csak be szép volna azért, ha látnád, hogy egy
kicsit mégis csak hajnalodik, s szülõ Debrecened holnapi nagy ünnepét nagyon
megbámulnád…
Budapesti Napló
1905. május 21.
A.
|