|
- Bemutató előadás
a Vígszínházban -
Henry
Bataille darabját e fiatal s ügyes francia író egyénisége tudná megmagyarázni a
Vígszínház publikumának, mely sokat nyugtalankodott ma este. A francia firma
imponált. A raffináltság is megtette, nagyon megtette a magáét. Viszont a
Vígszínház színészei végre ma komolyan vehették magukat. Ezek folytán a
közönség természetesen nyugtalankodott. Hogy hát igaz volna-e, amit hall? Ki
beszél hozzá, a nagyságos közönséghez? Új apostol vagy egy veszedelmes svihák?
Nem szólva a naivakról, akik igen nehezményelték, hogy hajh hajh kevés az
úgynevezett akció néhol e darabban.
Nem
kellett volna nyugtalankodni. Egy okos és modern ifjú írónak tetszett velünk
kötõdni. Egy ügyes új párizsinak, ki jött faluról. Hozta magával a falusi
nevelés, a zölddel befuttatott kastélyocska, a patriarchális szép hazugságok
emlékeit. De emellett észreveszi, mi kell a legújabb Párizsnak. Ha ilyen lelkû
ember kezd aztán ravaszkodni, az ért hozzá. A falu szûz ereje van vele. Ez azt
csapja be, akit akar. Pláne, ha verseket is ír, mint Henry Bataille, s e réven
azt a hitet keltheti, hogy õ nagy meglátó, új hirdetõ, hiszen õ poéta.
*
Szól
pedig a darab egy anyáról, aki negyvenéves korában bukik el. Szerelmes lesz a
fia barátjába. Egy tacskóba. Elhagyja a múltat, övéit, s megy, amerre késõ
fiatalsága hajtja. Megy a szeretõjével Boldogság-szigetre. Aztán két év telik
el. Az ifjonc megugrik tõle egy fiatalabb nõvel. Máról-holnapra banya lesz az
asszonyból, ki negyvenéves koráig megõrzött valamit a leányságából. Közben nagyanya
lett. Megnõsült fia teszi nagyanyává. Az asszony szépen hazamegy öregasszonynak
s unokaringató nagymamának a családba. A családba igen, s az ember
visszaemlékezik Henry Bataille egy verses könyvére, mely szintén azt hirdeti:
az életünket nem mi kormányozzuk. Bolondoskodik velünk ez a bolondos élet.
Meghurcol bennünket. Néha iszonyú messze kiragad a régibõl. Stációt stáció után
hagyunk. De egy bizonyos. A családból indultunk ki. A tûzhely mellõl. Oda
térünk vissza is megtépve, elfáradva, korán vagy késõn megöregedve…
*
Ez
így szép is volna. De Henry Bataille száz kézzel s száz ravaszsággal dolgozik.
És megejt bennünket csodálatos lélek-incidensekkel, finomságokkal, különösen ha
ezeket már elfeledtük. Tudniillik - nem újak. De sokszor gyönyörûen átformáltak,
újaknak tetszõk. Az asszony védi magát például a fia elõtt, aki viszonyát
fölfedezi. Nem tehet róla, hogy fiatalsága ilyen késõn virágzik. Vannak
madarak, melyek késõn raknak fészket. Õ most lett fiatal, s az életben nincs
szentebb a fiatalságnál. Avagy az izgató s kiélezett helyzet, mikor a fiú áll
az asszony elõtt a tettenérõ férj szerepében. Meg az a csodálatos, megható
helyzet, mikor az asszony tudja, hogy az õ szerelme egy tacskó, egy gyerek, egy
semmi, hozzá nem méltó. De lehúnyja a szemét s úgy sóhajtja: mért nem adhattam
neked a húszesztendõs szépségemet. Raffináltabb, úgynevezett lélektani drámát
nem írtak mostanában. A legbeavatottabb, legjobb hiszemû, legmûvészszemûbb
ember is beugrik Henry Bataille-nak minden öt percben. Errõl a darabról sokat
fognak nálunk is beszélni. Meg fogja nézni mindenki. Így szokott már ez
történni rendesen.
*
De
nézzék is meg ezt a darabot, s nézzék és hallják T. Halmy Margitot, ezt a
modern lelkû, csupa-idegszál, pazar és nagy mûvésznõt. Mennyi igazsággal hozza
elénk Henry Bataille nem nagyon igaz, késõ tavaszú asszonyát, Kolibri mamát.
Mondják: apja, a nagy Halmy talentuma egészen, de megfinomodva, s az embernek
Sarah Bernhardt axiómája jut az eszébe: a drámai színjátszó talentum: talentum
femininum. Kis szerepében is bájos és föltûnõ G. Kertész Ella, ki poézis és
mûvészet a legkisebb ábrázolásban is. Hegedüs komolyság, mélység a férj
szerepében. Szerencsés és nagy estéje volt Góthnak, mint Kolibri mama fiának.
Férfias volt, nemes és mély érzésû. Egyáltalában jó estéjük volt ma a
Vígszínház mûvészeinek. Csak Somlai, az új tag okozott ma nekünk egy kis
csalódást, melyet azonban könnyen eloszlathat. Nikó Lina, Szerémi, Gyõzõ s
valamennyien a legjobbak. Magyarra Kürthy Emil fordította az Henry Bataille
darabját, ezt a szemfényvesztõ, de mégis érdekes darabot.
Budapesti Napló
1905. május 21.
Dyb.
|