104. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

A galambok

A galambok unatkoztak. Megunták a szeretkezést. Végre is a hosszú május alatt még a galambok sem csókolódhatnak folytonosan. Valami új sportra éheztek meg a galambok. Egy nagyon elegáns tollazatú, vívõr galamb pompás tervvel állott elõ:

- Tudjátok mit? Párizsban, Monte-Carlóban, sõt Budapesten is, mindenütt, ahol elõkelõ urak élnek, ilyenkor galamblövészettel mulatnak az emberi társadalom elõkelõi. Ezek között azok is, akiket mi olyan nehezen tudunk a majmoktól megkülönböztetni. Valami ilyet csináljunk mi is. Lessünk rájuk azokra, akik galamblövészettel foglalkoznak. Legalább meglepjük az emberi társadalom tudósait is, akik a galambokat olyan gyáva, gyönge szívû madaraknak hirdetik. Játsszunk szemesdit. Aki egy óra alatt több elõkelõ, úri szemet kapar ki, az lesz a gyõztes.

A galambok belementek, s egy hét alatt hihetetlen dolgok történtek a világon. Monte-Carlóban egy vad galamb a parkban két nagyhercegnek is kivájta a szemét. Hirtelen történt. A nagyhercegek a tengert bámulták búsan. Nagyon szomorúak voltak. Tudniillik húsz galambból csak kettõt tudtak lelõni a versenyen. Hasonló hírek jöttek a világ más részeibõl. Egy magyar grófi legénynek például a Kossuth-utcán fényes nappal kaparták ki a szemét a galambok. Az újságok oldalas riportokat írtak e különös, érthetetlen dologról. A Temps statisztikát csinált, hogy egy hét alatt csak Európában ezer elõkelõ urat vakítottak meg a galambok. És védekezni sem lehetett a gyilkos szárnyasok ellen.

Ekkor a kormányok Hágában gyorsan kongresszust hívtak össze. A kongresszus kimondta, hogy a galambfajt ki kell minden módon irtani. Mert a társadalmi rend megkívánja, hogy azok­nak az uraknak, kiknek jobb dolguk nincs, mint hogy galambokat lõjenek, lovakat futtassanak, rulettezzenek s makaózzanak, - szemeik legyenek.

Általános kötelezõ vadászatot rendeltek el minden országban, s egy hónap múlva megölték az utolsó galambot is. A galamblövõ-társaságok átalakultak csókalövõ-társaságokká. Mert valamit csak kell azoknak csinálniok, akiknek még a szemeik megmaradtak az elõkelõ urak közül. (Így lakolna egy ártatlan sportért a galambtársadalom. Az emberi társadalom elõkelõinek azonban vígan szabad gyilkolniok. Pedig komoly természettudósok mondják, hogy a galambok a nagy természetvilágban sokkal hasznosabb lények, mint azoknak egyrésze, kik a galambokat gyilkolják.)

II.

Eszperantó-ország

Egy nagyon megbízható volt elõkelõ udvari lakáj beszéli, hogy õ valahogyan a Ferenc József földön járt s itt különös emberekre talált.

Ezek az emberek várost alapítottak e zord, jeges földön, s igen civilizált életet élnek.

De a nyelvük, amit beszélnek, különös nyelv. Latin eredetre vall, de elüt minden román nyelvtõl. Szerencsére nem volt nehéz megtanulni. Ekkor a volt udvari lakáj megkérdezte, hogy milyen nemzetiségûek a város lakói. Gõgösen válaszolta a polgármester:

- Milyenek? Hát természetesen osztrák nemzetiségûek vagyunk. Mi osztrák hazafiak vagyunk, kik lelkünkkel az anyaországban élünk.

- És milyen nyelven beszéltek?

- Eszperantó-nyelven. Idecsõdült az anyaországból egy csomó ember, s jódarabig nem értettük egymást. Bábel hozzánk képest kismiska volt. Erre kötelezõvé tettük az eszperantó-nyelvet. Ez itt a hivatalos osztrák nyelv. Mindenki ezt beszéli. Szép nyelv. Mûvelt nyelv, s egyenesen rokonságba hozott bennünket a régi rómaiakkal. Éppen azon gondolkozunk, hogy követséget küldjünk Bécsbe: most már vissza lehetne állítani a római császárságot.

- Igen ám, de az anyaországban még mindig Bábel van. Hetvenhét nép hetvenhét nyelven beszél…

- Rettenetes, nyöszörögte a polgármester. Ezt nem hittem volna. Mondja meg, ha visszakerül, hogy az anya-monarchia csak akkor maradhat fenn, ha minden nép közös nyelvül az eszperantót fogadja el…

…Ezeket beszélte a volt udvari lakáj, ki egyébként nem nagyon szavahihetõ ember, s azt beszélik, hogy egészen komolyan utazgat az eszperantó érdekében. Most éppen a trieszti olaszokkal tárgyal hír szerint. Nagyon dícséri nekik az eszperantót, hogy az szebb, mint az olasz… De állítólag még eddig csak az Abbázia mellett élõ cincárok mutatnak némi hajlandóságot az egységes nyelv fölvételére…

III.

Ódák

A nagy költõ egy rózsaszínû májusi felhõrõl hallgatta végig a tiszteletére rendezett ünnepségeket.

Különösen a versek érdekelték. Sok helyrõl sokféle vers zengett fel hozzá.

A nagy költõ átkiáltott a magyar Olümpra:

- Ti is halljátok.

Talán Kazinczy Ferenc válaszolta:

- Igen. Nagyon szép versek. Úgy képzelem néha, hogy értem is õket.

A költõ a rózsaszínû felhõn nyugtalankodott.

- Ejnye, ejnye…

Átment az Olümpra. Ott az egyik ódát Kazinczy németre, Budenz finnre fordította le, s elszavalták neki:

- Így már egészen csinosak - mondta a néhai nagy költõ.

Budapesti Napló 1905. május 23.

A. E.