|
(Budapest, május havában.) Életet vettem
el. Beleavatkoztam az isten dolgába. Egy kicsit istennek kellene magamat
érezni. Mámorban illenék reszketnem. És elrejtõzöm, mint a biblia Ádámról
tanítja. Vagy mint ama kisrendû állatok, melyeket apró földalatti rejtekek
építésére tanított meg az életharc, mely a menyétek számára sem kényelmesebb,
mint az emberekére. Alapjában pedig a katekizmus üldöz. A vallás igéi
reszkettetnek. Borzadok, mint hét éves koromban, mikor elõször hallottam szólni
öreg plébánosunkat a purgatóriumról. Újra kezdek hinni a siónhegyi rettenetes
kijelentéseknek. És én öltem. Fiatal karom kinyújtotta a kardot, s a kardra
rátûzõdött egy öreg úrnak millió érzéstõl megviselt szíve. Én, a fiatal,
megöltem az öreget. Istentelenek elõtt talán ezer mentség volna erre. Én csak
azt tudom, hogy még az én életem messze volt a jelentkezéstõl, mikor az az öreg
ember már férfiasan keresztülküzdötte magát temérdekszer nagy viharokon, s
megváltott minden jogot arra, hogy magától jöjjön el majdan érte a halál. Én
pedig fiatal vagyok. Ki tudja, éreztem-e már egy fiók-érzést, nemzettem-e
agyamban egy fiók-gondolatot, mely helyes és maradandó lesz elõttem csak egy év
múlva is? És én halálra ítéltem valakit… De nem is én. Nem, nem, nem. Hinni akarok
inkább anyaszentegyházunk ellenségeinek. Mindez kikerülhetetlen volt, s én nem
tehettem másként… És mégis: menekülnék önmagamtól is, ha lehetne. Én egy rossz
társadalom áldozata vagyok. A legnagyobb bûnöm az, hogy kultúraellenesen
cselekedtem. Azt hittem, hogy ez lehetséges nálunk. És most érzem a milliók
megborzadását. Én, kinek élete most kezd épülni, barbár harcban egy kiépített
életet tiportam el. A purgatóriumra, a katekizmuséra, nem kívánkozom, de
penitenciázni akarok. Szaladok innen, s nem jövök vissza, csak ha majd
elfelednek, s ha majd kicseréltem magamat.
(Budapest, egy év múltán.) Itthon
vagyok. Hogy ilyen hamar, sohse hittem volna. Távollétemben elítéltek. Egyelõre
megyek az államfogházba kipihenni a kóborgás esztendejét. Akkoriban elutaztam
rögtön. Azt hittem, hogy egy meghasonlott lelkû, szerencsétlen ifjú menekül
azon órában. Most már tudom, hogy egy híres férfiú indult gyõzelmes
kéjutazásra. De nem tudtam meg mindjárt. Csak késõbb. Messze idegenben egy
hónap múltán mertem hírlapok után kutatni. Negyvennyolc óra alatt hírem volt
széles e világon. Ekkor tudtam meg. Odahaza egy hónap múlva föloszlatták a
képviselõházat, s én Helgolandban tudtam meg, hogy három kerület polgársága
verseng értem. Megválasztott követének mind a három. Én még akkor álnévvel
utaztam. Elvetõdtem a Rivierára, s éltem idegenek között hetekig. Egyszer egy
sokmilliójú csodaszép muszka kontesz ült szemben velem a table d’hôte-nál.
Nézett sokáig a szemembe a leány. Aztán suttogva szólalt meg:
-
Nem ön az a magyar úr, aki két hónappal ezelõtt halálos párbajban elejtette az
ellenfelét?
Nem
tudom miért, de vallottam. És menekülni kellett elõle. Erõvel feleségül akart
jönni hozzám. Amerikában a Herald tízezer dollárt ígért, ha egy cikkben megírom
a párbaj történetét. Párizsban Jaurès, a szocialisták grandseigneur-je szinte
alázatos volt hozzám, amikor meglátogattam. Persze, értem most már. Mikor õ
Derouléde-dal párbajozott, csak egy kis karcolást tudott adni az ellenfelének.
Én nem tudom, micsoda csacsiságokat gondoltam össze egy éve!… Ha mint vallásos
ember néztem a lelkembe, elkárhozottnak láttam magam. Mint társadalmi ember,
bestiának. És azt hittem, hogy sehol sem történhetik meg máshol, hogy egy erõs
ifjonci kar gõgösen sújthasson le bárkire. Dehogy. Puskint ma is megölhetné egy
ügyes gavallér. Tolsztojnál elõkelõbb egy snájdig vívómester. És meg vagyok
róla gyõzõdve, hogy Ibsen egy norvég hadnagyocskával sem merne kiállani.
Micsoda gyerek voltam én ma egy éve. Magamban mégis csak be kell vallanom, hogy
a katekizmusos nevelés ér a legtöbbet. Akkor a katekizmus ijesztett legjobban.
Most a katekizmus révén állítom: ez a világ bölcs berendezésû. Ezen nem szabad
változtatni. A jó vívóknak össze kellene fogni, s akik itt zavarognak s
beszélnek mindenféle ostoba változtatásáról az áldott és alapjában isteni
eredetû közfelfogásnak, azokkal egyszersmindenkorra le kellene számolni.
Budapesti Napló
1905. május 31.
A. E.
|