|
I.
Nagy Péter levele
„Uram,
Romanov Miklós úr, fogadja megvetésemet. Az én kedves admirálisom, Lima, ebben
a percben újságolta el nekem, hogy mi történt másfél esztendõ óta az én
birodalmammal. É tudniillik két esztendeig távol voltam az orosz paradicsomtól.
Kedves nõmet látogattam meg, akinek a német paradicsomban jutott hely. Hát,
uram, az pluszkvam disznóság, amit önök csinálnak. A földi dolgokat nem nézem
már többé a régi szenvedelemmel. De azt mégis csak kikérem, hogy önök az én
nevemben szamárkodjanak. Ezennel megsemmisítem a végrendeletemet. Hát azt
akartam én, hogy önök az én sztrelicjeimet, kozákjaimat, bojárjaimat a sárga
majmok közé vigyék a világ végére? Baj lesz ebbõl, uram. Jámbor Taliczkim éppen
most újságolja nekem, hogy mi történt századom végén Franciaországban. Na, na.
Én nem akarok jóskodni, de baj lesz. Egyébként pedig bánom is én, ha akármi is
lesz önökkel. Csak egy dolgot tiltok meg. Ne merjék az ön admirálisai magukat
admirálisoknak nevezni. Már kopogott egy-kettõ itt a paradicsom ajtaján, de
elkorbácsoltattam õket. Hiszen ezekre egy papírcsónakot nem mernék bízni. Hát
ezért csinált hajóhadat Oroszországnak az én Limám? Önök, úgy látszik, a kivájt
fatörzsnél tartanak még admirálisi talentumban. Uram, ön tudja, hogy én
hajóács-legény voltam, s nem passzióból voltam az. De ha még egyszer a földre
kerülnék, más mesterséget tanulnék. Ön ismeri az én históriai gorombaságomat. A
kovácsmesterséget tanulnám meg, s úgy megvasalnám az ön admirálisait, hogy
arról koldulnának. Amibõl sejtheti ön, uram, hogy az ön dicsõ tengerészeit
röviden, de határozottan lovaknak tartom. Csak ezt akartam önnel tudatni.
Haragos elõdje: Péter, a nagy, ki azonban nem sajnálja méltatlan utódját
Miklóst, a kicsit.”
II.
Egy kalapgyáros csõdje
Néhány
hónappal ezelõtt James Peartsbourg úrhoz beállított egy régi üzlettársa.
-
Uram. Tudom, hogy ön tízmillió font boldog ura. De azt is tudom, hogy nem volna
szava az ellen, ha e milliók megfiadzanának. Hallgasson rám. Milliókat lehet
szerezni. Még pedig különös módon. Messze Keleten, Magyarországon politikai
válság van. Miniszterelnököt keresnek. Miniszterelnök bárki lehet, kinek egy
formás angol cilindere van. Készpénz azonban kevés van a jeles országban. De
végrehajtani még lehet ott. Gyártson cilindert, uram. És küldjön embereket szét
abban az országban. Hat millió cilinder biztosan elkél.
Néhány
hónappal késõbb James Peartsbourg megtörve állított be régi üzlettársához.
-
Gazember, tönkretettél. Megvettem az összes megvehetõ londoni kalapgyárakat.
Hónapokon át õrült munkát végeztettem.
-
És?
-
És összesen egy millió levél érkezett Magyarországról. Valamennyi azt kérdezi,
hogy nem cserélek-e be régi cilindereket. Újat egyetlen egy ember sem rendelt.
III.
Ernest Blum utolsó története
Fölvezettek
a színpadra. De meg kell önöknek mondanom, hogy ez nagyon különös színpad volt.
Önök,
kik e történetet olvassák, még nem láthatták e színpadot. Kívánom, hogy sokáig
ne lássák még meg. Ha ugyan ez önöket mulattatja.
Megállít
a rendezõ:
-
Hová megy?
-
A színpadra.
-
Mi jogon?
-
Mi jogon? Én Ernest Blum vagyok, s úgy tudom, hogy ez a különös színpad vár
azokra, kik életükben szegény embertársaikat vígasztalták. Mivelhogy színpad
nélkül bajos élni az embernek halála után is.
A
rendezõ nem volt vidám legény. Gorombáskodni kezdett volna.
-
Hohó atyafi. Ide csak azok jöhetnek mulatni, akik odalent nem léháskodták el az
életüket. Akiknek igazi jókedvük sohse volt. Akik nagyon mulatságosnak nem
találhatták az életet.
Dühbe
jöttem.
-
Hát nem hallja, hogy Ernest Blum vagyok? Hát engem léha fráternek tart az úr?
Meglepõdött
a rendezõ. Mintha eszébe jutott volna valami. Karonfogott, s bevezetett a
legfényesebb, legillatosabb, legvígabb színpadi társalgóba.
Mert
hát most már megmondhatom önöknek, kik e sorokat olvassák, hogy nekem egy
percig nem volt soha életemben igazi jókedvem. Dehát valahogy csak védekezni
kell a szükség és a kétségbeesés ellen. Köszönöm önöknek, hogy meghallgattak.
És hogy elhitték a jókedvemet és a történeteimet…
Budapesti Napló
1905. június 1.
A. E.
|