|
Firenzében,
az édes Firenzében, meg akarta ölni magát szép júniusi éjszakán a hervadott
Bourbon Elvira férje: Folchi piktor. Bizony ez az eset ebben a mai mennydörgõs
világban nem nagy eset. A nyavalyás piktor sebesülten fekszik. Talán meg is
hal. Ki törõdik vele? Nagyobb esetei vannak a mának. Még Firenzében sem
méltányolják Folchi cselekedeteit. Hiszen júniusban vagyunk már. És Firenzét
odahagyta minden elegáns úr és dáma. Hogy is lehet post festa, illetve post
évad követni el öngyilkosságot? Ez a szegény Folchi csakugyan nem volt világfi.
Egy kicsit sem. Beleesett a verembe. Találkozott egy idõsecske hercegleánnyal.
Most aztán nyelheti a revolvergolyót, amíg csak bírja.
Manapság
a nõktõl kezdünk várni minden jeles és bátor dolgot. Õk lesznek mindenütt a
nemzetõrök. Õk védik meg a gyermekeket. A leányártatlanságot. Van ligájuk
minden védelemre. Még az ölebekére is. Kérve-kérjük a nõket, alakítsanak egy
ligát a férfiak védelmére is. Modern nõkhöz beszélünk, akik fölváltották már a
régi, ostoba, babonás fogalmakat. Akikhez nem férkõzhetnek avult teóriák.
Szólhatunk
hát bátran. Nincs gyöngébb teremtés a földön, mint a férfi. Hiszen tudják õk
ezt, az új Évák. A természet ezt az egyet hagyta minden fegyverzet nélkül. A
férfit voltaképpen nem védi egyéb, mint egy sikerült, ódon monstre-hazugság,
hogy õ az erõsebb. Most ez a hazugság is foszlóban van. Mi marad akkor a
szerencsétlennek? Hiszen olyan gyönge, naiv és esendõ.
De
egyelõre védjük meg a Folchiakat. Vagy világosabban: védjük meg a férfiakat a
nagyon elõkelõ hölgyek szerelme ellen. Az anarchista merényleteket számon
tartják. Az egész emberi társadalom megható részvéttel, koronként borzadással,
nézi a koronás családok veszedelmét. Az anarchisták valósággal vadásznak
reájuk. Miért nem tartjuk számon azt a vadászatot, melyet a koronás családok
tagjai folytatnak hiszékeny, gyönge, szegény férfiakra. Ha Don Carlos útjára
bombát dobnak, errõl az egész világ lármázik, ha mi baj sem történt is.
Ellenben jön Don Carlos Elvirája. Kiszemel egy légynek sem ártó szegény
mázolót. Elviszi magával. Halálra untatja és csömörlíti. A szegény Folchi végre
is mellbe lövi magát. Hát ez szabad? Hát csak ennyire gyõzött a demokrácia?
Tudtunkkal a demokrata társadalmaknak festõkre avagy mázolókra van legalább is
annyi szükségük, mint trónkövetelõkre, avagy penészes és még anyaságra sem
alkalmas, hisztériás hercegleányokra.
Szegény
Folchi még most is igen hasznos tagja volna az emberi társadalomnak, ha Elvira
el nem szédíti a fejét az elõkelõségével. Pompás díszleteket festene az olasz
arénákba. Mindenesetre hasznosabb dolgokat mívelne, mint most, mikor
öngyilkosságnál képtelen egyébre. Mattasich büszke katonája volna ma is
õfelsége hadseregének. Nem kellene neki memoárokkal üzérkedni, s ama nem éppen
kedves foglalkozást és kenyérkeresetet ûzni, hogy lovagja egy asszonynak.
Gironnak és az elcsábítottak egész légiójának esetét kell-e idéznünk?
Megállapíthatjuk, hogy az elõkelõ, rendszerint csúnya, beteg, vagy öreg nõk
járványszerûen támadtak a férfinemre.
A
kor szelleme - mondják az új francia lírikusok - az új humanizmus. Nos, az új
humanizmusnak kötelessége minden gyöngét megvédeni. Még ha az - férfi is. Ha a
nõk nem volnának hajlandók egy új védõ ligát alakítani a férfiak érdekében,
talán a törvényhozásokhoz kellene fordulni. Valami lex-Folchira gondolunk, mely
megvédené a gyönge férfiakat az elõkelõ és élvezhetetlen nõk szerelmétõl.
Budapesti Napló
1905. június 4.
Pont.
|