|
Most
már talán csakugyan vége lesz a XIX. század Dreyfus ügyének. A szerencsétlen és
kellemetlen kapitány személye még két percig megjelenik a világ elõtt. Addig,
míg a francia semmitõszék felolvastatja azt a deklarációt, mely nullának jelent
ki minden eddigi ítélkezést az Affér hõse fölött. Dreyfus zsebrerakhatja a
teljes ártatlanságát. Mehet, utazhat, tehet, vehet, élhet. Teljesítette azt a
kötelességet, melyre az emberiség végzete éppen õt jelölte ki. És õ hozzá e
finálé után nincs közünk. Õ csak éppen egy gyanús névvel s egy vezérkari uniformissal
járult ugyanis ez átkozott monstre-mulatsághoz. Az uniformisban egy rossz
modorú, nem nagyon daliás úr volt, kit nem ért keresztvíz. Bizony ez pech. De
Kisinyevben nagyobb pechje volt egy-két embernek. És viszálykodni avval, ami
már megtörtént, nagyon együgyû dolog. Az Ördögszigetnél nyilván kellemesebb
Korfu szigete. Dehát mióta emberek élnek, Dreyfushoz volt-e vajon az élet a
legbarátságtalanabb? Adieu, kapitány úr. Önnek milliói vannak. Villája a Côte
d’Azuron, és yachtja a tengeren. A becsülete szeplõtlen. Ellenei belehulltak a
verembe, melyet önnek ástak. A többit már csak a metafizika istene tudná
helyrehozni. Tehát: finis.
Aus
ist die mulatság, ez átkozott monstre-mulatság. Talán Drumont úr sem reméli,
hogy életre kelhessen még egyszer az, amit immár a História nevez
Dreyfus-ügynek. A Tömb Szilárdok hivatásához tartozik, hogy majdan kisüssék,
mért nevezték ez ügyet a maga idején Dreyfus-pörnek, és hogy ki volt ama
Dreyfus. Az inkvizíció rémnapjaiban is nevekhez tapadtak volt a rettenetes
szenzációk. Máig már a puszta nevek is lesúrlódtak. Csak azt tudjuk, hogy mi
volt az inkvizíció. Dreyfus-ügye mindig volt a világnak. S a Dreyfusok sokszor
jártak rosszabbul is Alfrédnél. És még csak történelembe sem kerültek, hova
pedig glóriával jutottak be a Jeanne d’Arcok is.
Mi,
kik átéltük és lelkeinkben átzokogtuk a nagy Affért, mely kegyetlenül
mementózott minden földi lények fülébe arról, hogy a butaság és a gonoszság nem
bárányhimlõje az emberiségnek, de örökös kórja, egyelõre hálásan
föllélegezhetünk. Elmúlt. Elmúlt a XIX. század Dreyfus-afférja. De sírván
sejthetjük mindjárt hozzá, hogy holnap vagy talán holnapután kezdõdhetik a XX.
századé. Nem azt jelenti ez, hogy a Dreyfusé volt a legiszonyúbb a nagy
igazságtalanságok közt. Milliók véreznek vérrel és vér nélkül folyton-folyton
az emberi butaság és gonoszság bunkói alatt. De e Dreyfus-pörök ziháltatják meg
az egész világon a szenvedõ lelkeket. E Dreyfus-ügyekben csillámlik meg véresen
az emberiség nagy átka: a dogma.
A
dogma, a mindenféle dogma tette s teszi a föld legszerencsétlenebb lényévé az
embert. A csökönyös, a hagyományos, a megfoghatatlan; emberbutító, kötelezõ
vélemények csordája.
És
Dreyfus-pör Dreyfus-pört ér, a gonoszság és butaság triumfál, vagy csak nagyon
rövid ideig pihen leverve a porondon mindaddig, míg az emberiség nemeseinek,
legújabb gondolkodóinak szent álma felé nem hajtódik a világ. Oda, ahol csak
egy igazság lesz: az élet. Az élet, mely minden jogot megad mindenkinek, aki
él, s ahol bûn lesz a boldogtalanság.
El
fog ez az idõ jönni. Addig pedig, kapitány úr, ki személyében most szerepel a
világ elõtt utoljára, monsieur Dreyfus, legyen ön büszke arra, hogy e nagy idõ
siettetéséhez önre is szüksége volt az emberiség végzetének.
Budapesti Napló
1905. június 7.
A. E.
|