|
1.
Bölcs ember sohasem lehet szerencsétlen, és Oszkár király bölcs ember. Különben
pedig könnyû egy országot elveszteni annak, akinek még marad egy országa. És
Oszkár király zsurnaliszta-temperamentum. Forradalmár. Nem is lehetne más.
Hiszen Bonapartét a forradalom adta, s a Bernadotte-okat Bonaparte adta a
világnak. Még Oszkár királyban a sansculotte-ok vére dolgozik. E percben talán
éppen arra gondol, hogy Gallia milyen másképpen szakított az õ XVI. Lajosával.
És igen-igen lenézi az õ kis norvégjeit.
2.
Gusztáv Adolfnak hívják a svéd és a norvég trón örökösét. Jó neve van. Bele
lehetne halni. Mint ahogy az ilyen jó nevekbe sok derék élet pusztult bele.
Kellemetlen kis eset, mikor az ember nevet örököl. III. Napóleont Szedánig
hajtotta a neve. Csak ifjabb Dumas-nak volt meg a szerencse-gyermekek
szerencséje, hogy nem pusztult bele a nevébe. Arany Lászlóra ráfogták, hogy az
apja írta a Délibábok hõsét. A kis Petõfi Zoltán még rosszabbul járt. Fiatalon
halhatott meg végelgyöngülésben. Valamikori nagy emberek nevét viselni nem
könnyû dolog. És most tessék elképzelni, a svéd és a norvég trón örökösét
Gusztáv Adolfnak hívják. Meg lehet rögtön érteni, miért fáj a norvég Debrecen, mint a Neue Freie
Presse nevezi, a trónörökösnek a legjobban. A királyok még csak beletörõdhetnek
az elcsapatásokba. De a trónörökösnek méltán rosszul eshetik az efféle hecc.
Amit nem is olyan nehéz megérteni.
3.
Ibsen talán a Peer Gyntben, talán máshol, iszonyúan tépázza a maga népét. Régi
poéta-szokás. Horátius is így csinálta. Heine gúnyjai a mamlasz Germánia ellen
Heinének fájtak legjobban. Schiller is elárulta néhányszor a hazáját, mint
legnémetebb költõóriás. Byron annyit rakott a maga népére, hogy az anglofóbia
még századokig elélhet e gúny-raktárból. Brown[ing] röviden civilizált barbároknak
nevezte fajtáját. Carducci úgy átkozza olasz honfitársait, hogy az már szinte
sok… És Ibsen népe fogja magát, s mindjárt ott kezdi a cáfolatot, ahol Ibsen
húsz évvel ezelõtt álmában sem gondolta. Az embernek kedve volna regulát
csinálni, hogy boldogok azok a nemzetek, melyeket költõik elátkoztak. De nem
merjük tenni. A mi honi Pósa Lajosaink, Lampérth Gézáink igen meg vannak
elégedve a maguk nemzetével. Mégis szép volna, ha Ibsentõl el nem maradt volna
a gondolkozás. Azt zokogta õ versben, hogy az õ nációja csak töprengni tud,
határozni nem. Pedig hát talán elég határozottan cselekedett ezúttal a fjordok
nemzete?
4.
„Minélfogva…” Így kezdõdik a storthing határozata. Az isten neve pedig egyetlen
egyszer sem csendül meg benne. Stilárisan sem méltó például Ibsenhez vagy
Björnsonhoz. Nálunk egy municipális határozat valamely utca elkeresztelésérõl
lendületesebb volna, mint a storthing beszéde, mikor világhistóriát csinál.
Milyen szegények ezek az északi népek…
Budapesti Napló
1905. június 10.
A. E.
|