|
A
Hajnal megfenyegette rózsaszínû ujjacskáival a világot. Õsbudavár lumpjai
fázódva szedelõzködtek föl. A könnyû, illatos, hajnali ködben sóhajok
szállongtak. Egy elhagyott, rozoga pavillon ajtaja váratlan csodaképpen
kitárult. A kitárult ajtón beosont valaki. Aztán újra valaki. És újra valaki.
Messzirõl késõi lumpok muzsikaszója zengett álmos vásottsággal. A János Vitéz
valamelyik bamba melódiája. Egy harang is kongott valahol. Piros pünkösdnek
hajnala vagyon. Akik egyenként becsörtettek az ócska pavillonba, idegenkedve
bámultak egymásra. Lehettek vagy tizenketten, s alig-alig ismerték egymást. Egy
kis furcsa világosság gyúlt hirtelen a pavillonban. Az egybegyûltek közül egy
õsz, panamakalapos úr föltápászkodott egy székre, s dikcióba fogott:
-
Igen megbízható helyrõl arról értesítettek, hogy a Szentlélek a mai napon nem
akarja elkerülni Magyarországot, s a magyar apostolokkal óhajtja az õ erejét
közölni. Exponált politikai állásomnál fogva a nemzeti koalíció vezérlõ
bizottságának szerettem volna e látogatást bejelenteni, de azt a
felvilágosítást nyertem, hogy a Szentlélek nem talál tizenkét apostolt a
koalícióban, illetõleg abban a véleményben van, hogy a nemzet tizenkét apostola
különféle helyekrõl verbuválódik. Amint látom, tizenketten vagyunk. Õszintén
kíváncsi vagyok, hogy hát kik is vagyunk.
Gúnyosan
mosolygott a szónok, s az egybegyûltek ismerkedtek. Tarka társaság volt. A
szónokló úron kívül, ki egyik híressége a nemzeti fölébredés vezérkarának, volt
ott tudós, író, költõ, muzsikus, nemzetgazdász, festõ, képfaragó, szociológus,
filozófus, munkásvezér és hazafi. Nem tévedés. Volt valaki közöttük, aki semmi
sem volt más, mint hazafi. Õk voltak, a magyar tizenkét apostolok. És amíg
nézték egymást gúnyosan, hirtelen égi zúgás támadt. Az apostolok szégyenkezve dobták
ki gomblyukaikból a vidám éjszakának hervadó zászlóit, a virágokat. Babonás
félelemmel suttogták:
-
A tüzes nyelvek…
És
megteltek mindannyian szentlélekkel, és szólni kezdtek új igékkel.
A politikus: A vezérlõ-bizottság
megfontolás tárgyává tette, mivel tartozik e nemzet jövõjének, s egy
szívvel-lélekkel kimondta: együttmarad, titkot õriz, és vár.
A tudós: Látom, látom a nagy
bizonyosságot. Egy élet tudományos búvárkodása után kijelentem, hogy nincs
magyar tudomány.
A költõ:
Kiáltsd felénk, óh
Ég, te szent azúr,
Jöhet vihar, megállunk, él Hadúr.
Iró: Le a dekadens nyavalyás újítókkal.
Ne lehessen író, akit a romlott Nyugat megmételyezett. Hallom a jövõ zenéjét.
Anekdotákat vár e nemzet az õ íróitól.
A festõ: (Kezével hadonászik, s látja a
sujet-t, mellyel le fogja fõzni Innocentet.)
A nemzetgazdász: Minden históriai helyen
gyárat kell alapítani a magyarnak. A Mohi-pusztán, Kenyérmezõn, Mohácson. Nekem
egy olcsó, kész munkálatom van erre. Száz éves állami szubvenció…
A muzsikus: (Variációkat csinál wagneri
értelmezésben A kisasszony Pozsonyban címû dalról.)
A képfaragó: (Egyelõre a Kossuth- és
Szabadság-szobor pályázatai ellen dörög, de biztosan tudja, hogy most már
sikerülni fognak e pályázatok, mert most már õ is részt fog venni bennük.)
A hazafi: Aradról jövök. Saruimon még a
vértanúk pora, s lelkemet honfibú égeti. Óh, hazám, hazám, hazám…
A szociológus: (Érthetetlen dolgokat
beszél.)
A filozófus: (Még érthetetlenebb
dolgokat beszél.)
A munkásvezér: A társadalom megváltása
reánk vár. Ismeritek a kötelességeteket. Le kell számolni a mezõfistákkal!…
És
szent handabandázásban szónokol, lármázik a tizenkét apostol.
A
Szentlélek hallgat, vár, s haragos szárnycsapásokkal hagyja ott a pavilont.
Reggel van, édes, bûbájos, júniusi reggel. Pünkösd vasárnap reggele. Egy rendõr
bekiált a lármázókhoz:
-
Elég lehetne már, nagyságos urak. Ami nem járja, nem járja.
Az
apostolok konflisokba vágják magukat. S megy ki erre, ki arra, ki
korhelylevesre, ki haza. Harangok kongnak. A hívõ keresztyének sietnek a
templomba…
Budapesti Napló
1905. június 11.
A. E.
|