|
Öreg
Demokritosz, régi-régi bölcs ember, mindig veled sóhajt, sír és, oh hányszor
sóhajt, sír veled a világ:
-
Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…
Ime
elmúlott Palatinus Jóska is. A magyaroknak volt a fenséges ura. Nagyéletû
fejedelmi úr volt.
Siratót
tart e most zenebonázó, szegény ország. Oh áldott ez a föld, jó ez a föld. Oh
milyen könnyen esik ez szeretetbe. És hogy is szeretik, akit itt szeretnek.
Nincsenek
ám itt büszke Don Cézár de Bazanok, akik gyilkos, gõgös igéket vallnak a föld
hatalmasairól. Mi, oh, szeretjük a nagyurakat, ha csak azok egy kicsit is
szeretnek minket.
Palatinus
Jóska, te voltál a megmondhatója: érdemes ám minket egy kicsit szeretni.
És
siratunk téged, és siratunk téged öreg Demokritosszal a régi bölcs emberrel:
-
Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…
*
Ha
élt volna egy-egy másod, mióta Ottokár hadai futottak, ma a világ itt
körülöttünk sugarasabb, boldogságosabb világ volna.
Szomorú
komédia az, amelyhez a te magyar-dicsõséges életed ad egy kicsi derût. Sohse
akartunk mi mást, mint hogy szeressenek egy kicsit minket. Mi még a karddal is
ölelésért vagdostunk. Keletrõl hoztuk, s máig is megõriztük a régi lelkünket.
Mi hûségesek, engedelmesek, jók és szeretettek akarunk lenni. Boldogan,
gyermeki örömmel emelünk urakat magunk fölébe, s nem kívánunk mást, csak
higgyék el a mi uraink, hogy jók vagyunk, hívek vagyunk mi. És századok
drámáiból rakódott össze a mi nagy tragédiánk: nem akarnak bennünket a mi uraink
szeretni. A nemzetek színpadján mi a „théâtre d’amour” aktorai voltunk. Örök
ambíciónk a hûség, örök szomjúságunk a szeretet volt.
Ha
élt volna mindig Palatinus Jóska!… Ha lett volna mása mindig magunk fölé emelt
uraink között, minden milyen másképpen volna, másmódon volna…
*
A
magyaroknak fenséges ura hosszú invitációt kapott ahhoz a csodálatos, örökös,
mégis-mégis csak szép monstre-lakomához, amelynek a neve Élet… Megáldott élet a
hosszú élet. Áldottak az örömei, a szenvedései és áldottak mindenekfölött a
vonzó érzései. A halhatatlanságért semmit sem kell voltaképpen csinálni, csak
szeretni, nagyon szeretni. Habsburgi József szeretett bennünket, s lám, már
életében szárnyaikra vették a regék. A regék pedig az Élet és a Halhatatlanság
között szoktak közeledni szárnyas szekerükkel.
Hogy
is nem tudják azt a nagyurak, hogy milyen jó, milyen békességes, milyen szép
dolog az: szeretve lenni. Ha temetett az alcsuti nagyúr, vele temettek, vele
zokogtak kies Vágvölgyön, székely hegyek között, kun-utódok földjén, dombos
Szilágyságban, mindenütt. És ha örült, hogy örültünk mi mind…
És
aggódó lelkeink miként repültek a tenger felé, hol is viaskodott a halállal, a
nagyurak nagyurával, a mi jó nagyurunk.
És
mégis, oh, szép dolog e földön, sokáig élni, ha kínnal is alszunk el. Nem olyan
hideg ez a világ, még ha fenséges urak vagyunk is, ha jók vagyunk, ha sokakat
szerettünk, s ha sokan szeretnek bennünket…
*
És
állj elõ, öreg Demokritosz, régi-régi bölcs ember újra:
-
Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik.
És
mi a mai siratóban, melybe kavargó, zavaros zenebonákból tértünk be
megdöbbenten, gyásszal, visszakiáltjuk:
-
És megújul minden, és megújul minden.
Életek,
minõ a Habsburgi Józsefé volt, e földön, ez uraink szeretetére szomjas földön,
telehintik a lelkeket csírázó, szent hittel. Magyarok fenséges ura, áldassál,
hogy szerettél minket. Ime sírunk, sírunk. De megújul minden, s ha valaha
jobban lesz, szebben lesz, gyermekes, küzdelmes, hívõ, szépséges álmaink
szerint lesz minden, akkor magyar-dicsõségû Habsburgi József, emlékezni fognak
mindenek, hogy te és tieid szerettetek minket, s hogy te értünk is éltél egy
kicsit…
*
Nem
lehet az másképpen: a mi szeretetlenségünknek ki kell engesztelõdnie a jövõben.
Valamikori, Ottokár-verõ Habsburgi Rudolfnak ez elpihent, lelkével hozzánk
símult sarja õ vonzó érzéseiben, áldott magyarságában ezt jelentette már, ezt
hozta nekünk elõ a jövõbõl. Mert nem történnek semmi és üres történetek a
világon. Történnek mindenek egy nagy akarat nyilvánulása szerint. És ha netán
valahol, akkoriban úgy is vélték azt, hogy õ csak színben, módokban lesz a
miénk, urainkért sóvárgóké, oh rosszul vélték. Ez már a mi erõnk. Az alcsúti
nagy öreg úr, a jó, a magyar, a bennünket szeretõ, bizony magyar lett igazán jó
szívének erõs gyökeréig. És itt hagyja testamentumképpen a jövendõnek, melynek
õ fensége hírnöke volt, intését és reménységét. Nem lehet az másképpen. Mert ha
minden elmúlik, minden megújul. És megjobbul a világon minden.
*
Nagy
siratónkból csak a megújulás, csak sarjaid reménységétõl vígasztalva, elköltözött
fenséges urunk, nagy gyászban sóhajtjuk újra íme:
-
Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…
Budapesti Napló
1905. június 14.
|