121. EGY KIS ÜGY ÉS EGY NAGY ÜGY

Freycinet-rõl mesélik, hogy miniszterelnök korában okvetlenül halhatatlan óhajtott lenni. Elment volt Renanhoz, s kérte, szavazzon reá az Akadémiában. Ez a Renan nagy bölcs volt, s nagy francia. Pokoli udvariassággal ezt válaszolta:

- Igen, óh igen. A miniszterelnökre föltétlenül reászavazok. De ha közben a köztársasági elnök pályáznék, ez esetben, és csak ez esetben nem.

Amibõl, kérem, az következik, hogy a cudar politika rajta ül mindenen. Az irodalmon is. És Veigelsberg Leót megkövezték bár, bizony kultúrválságot jelent a mi magyar politikai felfordulásunk. Leesnek az európai szépség-flastromok mongol arcunkról, s miközben Ibsen nemzetével hasonlítgatjuk magunkat össze, szállítjuk Európának és a szellemi életnek Papp Zoltán urat és társait.

Jó, jó. Nincs ám messze az idõ, mikor Bartha Miklós szabja meg, ki írhat újságba. Talán Rátkay László lesz a dalrendõrfõnök, s Gracza György igazítja a történetírást. A gyõzedelmes politika az úr. A múlt hetekben Zichy Géza gróf úr zenedarabjáról a koalíció megállapította, hogy remekmû. Kossuth Ferenc ezt levélben adta ki. Ezután már így lesz.

Vucskics Gyula úr, vagy Móricz Palya Debrecenben ezekután õrömmel sütnék ki, hogy így gondolkozik egy nemzetével érezni [nem] tudó kozmopolita. Sõt zsidó. De baj van a dologban. Éppen a nagyváradi káptalan írásai tanúsítják, hogy e sorokat író csekély ember egyszerûen büdösen régi magyar. Rettenetesen fajmagyar. Szinte Ond vezértõl származik. Ez fontos. Ezt meg kell ám esetenként írni, mert az igazságot csak az próbálhatja ez országban kimondani, aki kiállja a köröm, azaz õspróbát.

Nos, most már duguljanak be minden nyugtalan vénák. Kiss József írjon helyretyutyos verseket. Bródy Sándor csatlakozzék a Pósa-asztalhoz. A ki meg nem javul, s meg nem hígul, az hazaáruló. A koalíció nevében alkudjuk le a lelkünket, legyünk pósalajosok, vagy nem tudom én mik. Mindenesetre ne emelkedjék magasabbra a magyar lélek, mint amilyen magasra Pozsgay Miklós tud köpni.

Nagyon õszinte legyek? E kis írás ötletét voltaképpen magánügy adta. A Tiszántúl fogta magát, s kitüntetõ megszagolásával annak, hogy én Nagyváradon vagyok, gorombán kicsúfolja egy szegény kis versemet, mely csakugyan úgy van írva, mintha nem Lampérth Géza írta volna. Nem magától teszi. Figyelembõl. Kolozsvári lapból veszi át talán, Kolozsvárott piszkolták le a Királyidilleket, mielõtt ismerték volna. Avagy debreceni Móricz Palya úr kis lapjától, Móricz Palya úr védte volt meg Kinizsit Vázsonyi Vilmossal szemben. Az én kis versemben, mely egyébként egy Rimbaud-vershez, vagy Verlaine-vershez képest érthetõség­ben valóságos tanácsi elõterjesztés, véres húskapcsokról van szó, s Móricz Palya, a ki tudomásom szerint mészároslegénynek indult, ettõl megborzad. No, nem baj.

Higgyék el Vucskics és Móricz urak, hogy nem mulatságos dolog ebben az országban komoly lelki törekvésekkel élni. Meglátnák õk, ha nekik olyan kritikusaik volnának, mint - õk. Mindegy. Félmûveltek társadalmában élünk. Voltaképpen kázust sem kellene csinálni az ostobaságból, mert az természetes. Vigasztalhatja magát az ember az arabus közmondással. Arra a pálmára hajigálnak, amelyen gyümölcs van. Csak érdekes dolog, hogy ha én mint ember szabadgondolkozó, papfaló, vagy nem tudom mi, nem tetszettem, s nem tetszem a Tiszántúlnak, szegény verseimnek áll, a mikhez nem is érthet.

Ez a koalíciós levegõ. Az új világ. Az inkvizítori. A fölszabadult Ázsia. Mikor jámbor versek is nyugtalanítják a nyugtalansághoz nem szokott, míveletlen idegrendszereket.

Annyi hasznom volt az egész ügybõl, hogy egy-két ember talán megdöbben a mementótól. Mert ez mementó. A szellemi életre is reáfeküsznek - a kanászok.

Mikor aztán Björnson lapja, a párizsi Courrier Européen figyelmezteti Magyarországot, hogy a mûvelt Nyugat nem elégszik meg avval, ha neki a magyar faj a piros-fehér-zöld õrületen kívül egyebet nem szállít, a Budapesti Hírlapék méltatlankodva zokognak, Pozsgay Miklós búsan köp, a Tiszántúl pápai áldást kér, Móricz Palya két literrel több homoki vinkót iszik, s a koalíciós Hunnia általában lázong.

Nagyhangú s kevés tekervényes agyvelejû urak: Norvégiának Ibsene van, Björnsona, s egy sereg óriása. Mi nekünk és Afganisztánnak nincs.

Csak tessék dokumentálni, hogy csakugyan puszta vagyunk. A Puszta. Végre is összefognak az intelligensek. Mert a magyar Norvégia õket detronizálta.

Egy kis vers és egy kis gorombaság ötletébõl sok volna ez. De nem azért, nem csak azért, íródott. Végre is a gorombaság egy formája a vélemény manifesztációjának. E kis ügy egy nagy ügyre vet fényt. Nemcsak anyagilag, de lelkileg is põrére szegényedünk, ha az üres handabandázók maradnak itt az urak. Pardon, csak félszegen lehet mondani: az Urak.

Szabadság 1905. július 2.

Ady Endre