|
Bródy
Sándor, színes, pompás lelkû mestere az új magyar szépirodalomnak - Bécsbõl jön
a hír - átlõtt mellel, fájdalomban zihálva fekszik az Allgemeines
Krankenhausban, szegény, kínlódó betegek szomorú kaszárnyájában. Az árnyas,
sûrûséges Schottwiesben, közelében a zajos Semmeringnek, Bródy Sándor fegyvert
fogott maga ellen. Véresen, aléltan Bécsbe hozták. Most morfium-tû élesztgeti a
testét. És nagyon-nagyon elszorult szívvel, remegve riadunk föl minden
telefoncsöngetésre: vajon nem az õ szép élete végét, gyászos leszámolásának
beteljesülését fogja jelenteni nekünk.
A
széplitteratúrában természetes, vér-a-vérbõl fia a legújabb magyar
társadalomnak Bródy Sándor. Igaz szólaltatója, jellegzetes mûvészlelke. Utána
vágtattunk tûzzel, gyönyörûen, naivan Európának. Különösen a nyolcvanas években
volt legerõsebb a nemzeti intelligencia egy kiválasztott kis részében, mesésen
szilárd az az illúzió, hogy mi már a Nyugatnak élünk. Ennek a korszaknak meg
kellett hoznia a szépirodalomban is a maga kifejezõjét. Ennek látjuk mi Bródy
Sándort. A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az õ lelkében.
Magyar, ha ezerszer is akartak ellene bizonyítani. Nagyon magyar, s olyan
magyar, ki bízó, hatalmas lelkével nem tudta, s nem akarta ismerni azokat az
árkokat, melyek küzdelmes századokban elsáncolták a magyar géniuszt a boldogan
fejlõdõ, nyugati nemzet géniuszoktól. Volt ez fátuma már magyar politikusnak,
mûvésznek, gondolkozónak is a legújabb idõkben. Ha a fátumot szaglássza valaki,
talán ez a Bródy Sándor fátuma.
Nagy
nyugtalanságát, temperamentumának szertelenségét, magahajszolását, élésben,
írásban ez érteti.
Nagy
egyéniség, nagy mûvészlélek, izzó író-szenvedelem. De ha még csodálatosabb lett
volna az õ ereje, akkor is megtörik. Érezte, magyarázta õ maga ezt sok
írásában. A magyar társadalom nagy Nyugatra-lendülése ingamozgás volt csak. Sok
lelket zuhantatott ez meg az új Magyarország fiai, türelmetlen, elõretörekedõ
fiai között. Fájdalmasan érthetõ, ha lelki egyensúlyát elvette Bródy Sándornak
is, aki ennek az interregnáló korszaknak csakugyan prototipikus írója, nagy
hibáinak is képviselõje. Az önáltatás semmiben sem sikerült. A példa mutatja: a
politikában sem. Még kevésbé az irodalomban. Intellektuális kultúránk alig
valami, irodalmi életünk szegény és szomorú. És nem mindenkinek adatik meg
könnyen kibírni a lehetetlenség konstatálását. Bródy Sándor az életet magáért
az életért is szerette. Erõs volt, szép, daliás és nagy fantáziájú. Lehet, hogy
az ember nagyon sokat követelt kárpótlásul azért, amit a mûvész, az író nem
kaphatott meg. A szomorú valóság az, hogy elébe kívánt menni a halálnak Bródy
Sándor, s gyötrelmes magunknak is minden magyarázgatás, filozofálás. Kifáradt,
és meghalni vágyott.
Fantáziájával,
érdekes, erõs egyéniségével, új, színes, buja, szemléletes írásmûvészetével, elragadó
szertelenségével új jelenség volt õ mindenképpen, mikor az irodalomban
föllépett. Szeretetreméltó volt mint ember, s hamar elismert vezére lett, s
maradt az író fiataloknak, becézett írója a lelkével, idegrendszerével,
szenzibilitásával Nyugathoz idomultabb magyar publikumnak.
A
magában bízó, az élet nagyszerûségét hirdetõ s mámorát szürcsölõ, még nagy,
szép álmokkal terhes lelkû poéta - mert az néhány év óta jövõ, egyre jövõ,
sokasodó árnyakkal küzdött. A daliás ember lelkét sûrûen reszkettette meg a
halál üzenete. Kétségek jöttek, majd képzelések. Barátainak, övéinek testi
bajokról panaszolt. Aztán lelki sebesülések jöttek, minket mind érzékenyebben
fogadott. Lábbadozóan, kórágyról kelten, szomorúan, de mosolyogva mondta öt
hónap elõtt annak, ki e sorokat most megrendülten írja:
-
Az Élet? Minden mindegy. Az a fõ, hogy szépen vágjuk keresztül magunkat rajta.
Viharozva, elszántan szökjünk ki belõle…
Ezt
akarta a Semmeringen. Higgyük, hogy nem sikerült neki. Visszahozza nekünk még
nagy álmait és szándokait. A magyar közönségnek, a magyar irodalomnak.
Budapesti Napló
1905. július 5.
|