|
Életetek
keresztjét bárcsak úgy tudnátok hurcolni, miként hurcolta Altenteiler apó, ki
élt messze Marienburgban. Élt kilencven esztendõt józan szomorúságban. Fogtok-e
ti kilencven esztendõt élni? Én nem hiszem. Nem élnek már ezután az emberek
kilencven esztendeig. Brómot szednek a havasi pakulárok, és sokasodnak a
húszesztendõs életuntak. Mióta a humanizmus szent jegyében élünk, nagyon
szenved a szegény emberlény. Hejretyutyutyuzhatnak srófolt jókedvükbe némely
furcsa neopaganusok, a rózsafüzéres banyákén kívül nincs ma élet, melyet csõd
ne fenyegetne. Már az Egyház sem tud butákká és tûrõkké tenni, csupán
keveseket. Élünk, s egyszer csak megütközünk azon, hogy élünk. Miért? Nincs
olyan kezdetleges élet ma már, melybe bele ne zúgna Hamlet kérdése.
Altenteiler
apó porosz volt. Protestáns bizonyosan. Nyárspolgár, amilyen kevés akad. Az
életet nem is akarta másképpen látni, mint az iskolamestere tanította. Az ember
megnõl. Kikeres egy erényes és pénzes leányt. Folytatja az apja seftjét.
Anyagot szállít a porosz hadsereg legénységének. Aztán él az anyóval õsz
tisztességben. Megéri az unokái lakodalmát, s meghal õszi fényes, kedves délutánon.
Elalszik. Porosz polgárok ezt cselekszik. A császár is ezt várja tõlük.
És
teltek az évek. Egy, tíz, huszonöt, negyven, ötven, hatvan, hetven. Hetven éve
élt már együtt Altenteiler anyóval Altenteiler apó. Már talán a dédunokáik is
megházasodtak. De Altenteiler apó valahogy szomorú volt mindig. Nem tudta,
miért. Hát miért. A vagyon gyarapodott. Anyó, míg ifjú volt, nem volt csúnyább,
mint a német kedves polgárnõ úgy általában. Késõbben hû, spóroló, dolgos. Most
nemes matróna. A gyerekek is sokasodtak. És Altenteiler apó szégyellte magát,
hogy õ nem boldog.
És
a család nagy ünnepre készült. Apó és anyó gyémántlakodalmára. Rokonok,
ismerõsök hetek óta csak errõl beszéltek. Be szép dolog, be megható.
Altenteiler apó gondolkozni kezdett. És ekkor eszébe jutott, hogy miért volt õ
egy kicsit szomorú egész életében. Hetven évvel ezelõtt egy kis hibát csinált.
Nem kellett volna elvennie azt az asszonyt, akivel most gyémántlakodalmát fogja
ülni. Eltévesztette az életét. Ezt most belátta. És agyonlõtte magát Altenteiler
apó.
Imádkozzatok
a nagy világ-értelmetlenséghez, hogy Altenteiler apó sorsa legyen véletek.
Hetven év múlva jusson eszetekbe, hogy kár volt elvenni Altenteiler anyót.
Hetven év múlva lássátok be, hogy minden szamárság, amire a maga kis életét ráteszi
az ember. Az ember. Az úgynevezett homo sapiens. Szegény, szegény -ember!…
Budapesti Napló
1905. július 6.
A. E.
|