|
Csakugyan
él az a tendencia, amelyrõl Beöthy Zsolt mondott panaszt a pécsi tanárgyûlésen?
A hazafiság revízióját csakugyan sürgeti már egy-két magyar tanár? Áldja meg
õket a magyarok istene. Bátor és nemes férfiak õk, ha vannak. Hallom a
nagyváradi jogászok üvöltését, amellyel egyszer Vázsonyi Vilmost fogadták, aki
Debrecenben azt merte mondani, hogy a történelmet ma még úgy tanítják az
iskolában, hogy kultúrbestiákat nevelnek belõlünk. Kecskeméti Gyõzõ
kurucbrigádját látom. És emlékezem, milyen fájdalom ért, mikor elõször
sejtettem meg, hogy hogy hazudoztak nékem sok-sok esztendõkig tiszteletreméltó
tanáremberek. Shakespeare az angol Csiky Gergely. Bizonyisten ilyeneket
mondtak. Magyarország Atlaszhegy, mely a világot tartja. És aki a hazát
fohászkodva és sokat emlegeti, az mintaember. Tudós, politikus, költõ, jellem,
polgár és a többi értéke: a szép fohászkodás a hazáról. Mint azt nessipálék
tették, s teszik. Hogy is megölnek bennünket a haza nevében. Betapasztják
szemeinket, s bevattázzák füleinket. Extra Hungariam non est vita. Nem tréfa,
és nem közmondás. A haza nevében bedugaszolt lelkû embereket adnak a szegény
hazának.
Hát
végre akadnak tanáremberek, kik e nagy bûnt megbélyegzik. Van-e abból haszna a
hazának; ha szûk látókörû embereket nevelnek neki? Olyan egyszerû e dolog. Az
ember sírni szeretne dühében, hogy ez - kényes kérdés. Nem a hazafiság
revíziójáról van szó, habár a frázis ügyes. Arról van szó, hogy a csámpás,
elfogult, kártékony hazafiság-magyarázat helyébe jöjjön már az igazi
magyarázat. És az igazi hazafiasság. Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke
szemek, a halló fülek, az értõ és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát,
de szeressük, s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak
lehetnek e nagyszerû, világosodó korszakban fejlett kultúremberek. Egy
statisztikus bebizonyította, hogy minél kisebb és elmaradtabb egy ország, annál
hosszabb a nemzeti himnusza. Andorra köztársaságé vagy negyven strófából áll. A
tibetiek, mikor nemzeti dalukat el akarják énekelni, tíz napig alig pihennek
valamit. Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza
igen boldog.
Egy
francia revü, talán a Memoriale magyar dolgokról írván azt kérdi, hiszi-e
Magyarország, hogy az õ földjén a fejlõdésnek más törvényei vannak, mint
máshol. Szamár kérdés. Szamár gúny. Nem vagyunk olyan feketék, mint az ördögök.
És a vak nem látja, hogy öldöklõdnek végre már nálunk is a százados babonák.
Valamire
emlékezem. A múlt évben egy francia liceum évzáró ünnepén voltam. A liceum
igazgatója búcsúztatta a diáksereget. Az isten, király, haza nem volt benne
ebben a beszédben, de istenesebb, királyibb és hazafiasabb beszédet nem
hallottam soha. Egy mûvelt társadalom gyermeke a huszadik században miként
hevüljön, éljen, dolgozzon: ezt tanította a beszéd. Föl, föl a kultúra
csúcsaira s közben törölgessük egymás könnyeit.
Óh
be szép is lesz, mikor a magyar ifjúságot ilyen beszédekkel eresztik majd haza
vakációra. Mert bizonyos, hogy így lesz. A hazafiság revíziója elérkezik
hozzánk is. Milyen keveset fogunk akkor a hazáról beszélni. Milyen bátran
fogjuk magunkat hasonlítgatni. Milyen elfogulatlanok, mûveltek, világjárók,
dolgosak s magyarok fogunk lenni. Ugye? Jaj volna, ha nem hinnõk ezt így…
Budapesti Napló
1905. július 7.
Lellei.
|