|
Pobjedonoszcevtõl
nem rettegnének Berlinben. Kuropatkin is megjelenhetne ott, ha más dolga nem
volna. Aki csak kedves a cárnak, kedves volna Vilmos Bülowjának is. A német nép
erkölcseit csak a Jean Jaurèsektõl félti a császár. Déroulède-nak inkább
megengednék, hogy szóljon Berlin népéhez, mint Jean Jaurès-nak. Kedvesebb a
császár füleinek az à Berlin! dühös
ordítása is, mint az a rettenetes ige, hogy egymás testvérei minden népek. Jean
Jaurès nem mondhatja el Berlinben, hogy a háború nem a népeké. Hogy a hadsereg
az emberiség boldogságának börtönõrserege. Hogy a zsarnokok vagy uralkodni
vágyók uszítják egymásra a nemzeteket. Nem mondhatja el Jean Jaures, hogy elég
volt már a vérbõl, az elnyomásból, a boldogtalanságból. Német testvéreinek nem
mondhatja el Jean Jaures, hogy jog, kenyér, kultúra a népek álma. Nem a vér.
Nem mondhatja el Jean Jaurès, hogy legyen úrrá már a szeretet a népek között.
Nem engedi a császár.
Jean
Jaurès otthon német bérenc. Megköpdösheti az utolsó nacionalista, csirkefogó
is. A germanofóbia ellen küzd hosszú esztendõk óta, a reváns õrület ellen a
francia-német testvérségért. És mégis fél tõle a berlini cézár. Mert a
császárokat nem érhetné rettenetesebb csapás annál, mint ha a népek egymást
megértenék. Kell a császároknak a gyûlölködõ népszenvedély, kell a császároknak
a hadsereg és a háború. És felforgató az, aki békét hirdet. És százszor
felforgató, aki az Én Hadseregem-et
gondolatban is érinti.
Nagy
szerencséjük a népeknek, hogy a cézároknak szinte törvényszerû bizonyossággal,
mindig éppen idejében megy el a kis eszük. Napóleon után nem békülni akartak
népeikkel a trónok urai, de valósággal õrjöngtek elnyomó-dühükben. Most inog a
legnagyobb despotának, a cárnak a trónja. A világot hideglelésként rázza a
vérszag undora. Sohse volt gyûlöltebb még hadsereg és háború. Erre az uralkodók
prímjátékosa, kit mellesleg kiváló embernek is hirdetnek, a németek császára,
kevésbé türtõzteti tirannusvérének esztelen lüktetését, mint valaha.
Jean
Jaurès sohse szónokolt Moszkvában. Sem Pétervárott, sem Ogyesszában. A
Patyomkint nem õ kormányozza. A felséges cárnak volt gondja arra, hogy a
nemzeti gyûlölködés lángja ki ne aludjon. Ha nem szerzett háborút, gondoskodott
más mulatságról. Lengyelek, finnek, lemészárolt zsidók, örmények s a többiek
tanúskodhatnak róla. Hadseregét is becézte úgy az orosz cár, mint Vilmos
császár. A fölforgatók ellen volt neki Szibériája. És mégis, mikor Berlinbõl
jön a hír, hogy Jean Jauresnak nem szabad Németország földjére lépni, hírek
jönnek Oroszországból is. A vér, a szörnyûség hírei között is szenzációsak. Az
orosz hadsereg, az Én Hadseregem, ultimátumot intézett a Hadúrhoz: vagy adjon
szabadságot, vagy indul a cár ellen. Ez az egyik hír. A másik úgy szól, hogy a
cár leszerelteti haditengerészetét, mert az Én Haditengerészetem már meg is
elõzte az Én Hadseregemet. A cár szeretne kezet csókolni Togónak. Mert
Csuzimánál segített a leszerelésben, s most mégis kevesebb lázadó hajótól kell
tartania a cárnak. Az üzemben levõ História, mely mindennap új ajándékot gyárt
a ma élõ emberiségnek, ilyet még talán nem is produkált. Róma cézárjai a
föllázadt légiók ellen megnyerhették a népet. A mai cézárok a nép ellen tartják
a hadsereget s íme a hadsereg is - nép.
És
ezeket ne látná Vilmos császár? Ne értené? És ne látnák, ne értenék ezt minden
uralkodók? A népek maguknak akarnak élni. Egymás közt szeretetben. Szabadságban,
jómódban és kultúrában. És nincs ma már Én Hadseregem, Én Haditengerészetem.
Mintha a néphadsereg félig elkészült volna önmagától. A felforgatóktól
védekezni nem lehet. Az idõk törvénye úgy hozta magával, hogy minden emberben
egy felforgató él. Még talán Vilmos császárban is. Sõt õ benne okvetlenül.
Jean
Jaurès-t nyakon csíphetnék a határon a német zsandárok. De hogy csípik nyakon
azt a vágyat, mely milliók szívében lángol már elolthatatlanul? Hogy csípik
nyakon a Jean Jaurèsek igazságait? Meddig marad a hadsereg az Én Hadseregem,
mely nekiszegezõdhetik e vágyaknak? Az orosz hadsereg ultimátumot küld a
Hadúrnak. A História ultimátumot küld az uralkodóknak.
Budapesti Napló
1905. június 8.
(A).
|