127. AKITÕL BERLINBEN FÉLNEK

Anglia úgy egy rövid évvel ezelõtt új nagykövetet küldött Párizsba. Sir Francis Bertiet, ki nagyon kiváló angol gentleman, s mellékesen nagyszerû diplomata. Sir Francis Bertiet alaposan kitanították, mielõtt a Szajnához ért volna. Egy osztrák diplomata okvetlenül beleõrülne, ha õt olyan tanácsokkal látnák el, mint Edvárd király s az õ külügyminisztere az õ diplomatájukat. Mindenekelõtt azt kötötték Sir Francis Bertie lelkére, hogy majd ott Párizsban ne elõkelõsködjék. A Saint Germain zárt társaságait hagyja a többi, finnyás, kékvérû diplomatának. Párizsban ma már csak a Bourget regényekben s a turfon számítanak a született arisztokraták. Járjon inkább az uralmon immár osztozkodó bourgeoisie és proletárság köreibe a nagykövet úr, s ha véletlenül Jaurès-szel összebarátkozik, ezt többre becsüli Anglia, mint Szent Lajos óta az összes halott és eleven elõkelõket.

Anglia ismeri ezt a kis földbolygót keresztül kasul, s õ tudja nagyon jól, hogy Párizs megér egy misét, egy kis hozzádörgölõdzést a néphez és tudja nagyon jól, hogy kicsoda Jaurès, akitõl most megrettent Vilmos császár, akinek nem volt szabad Berlinbe mennie, s akit, holnap, vasárnap, Párizzsal együtt tüntetve ünnepelnek Párizsba utazó német szocialista vezérek.

Nem Millerand-féle egyéniség. Újabb, erõszakosabb, félelmesebb, habár nem látnák meg benne a szocialistát azok, akik Bokányi Dezsõn vagy Csizmadia Sándoron tanulmányozták a szocialista vezérek természetrajzát. Vértanú-hajlamai éppen nincsenek. Úr volt Combes és Loubet fölött. Maga volt az akarat. Imádja a hatalmat, mint egy valamikori babiloni király. De miniszter talán semmiért sem lett volna. Õ más hatalmat imád. A kormányzóét, az újságíróét, a tömegvezérét együtt rang és felelõsség nélkül.

Ez a legjobb szó: félelmes ember. Millerand-nál sokkal erõsebb, mert Millerand még szíve gyökereivel belefogódzkodik a legraffináltabban élõ, módos polgárság lelki életébe. Millerand mûvészlélek egy kicsit. Parfümös szalónokban jól érzi magát, s nem tagadja. Okvetlenül szereti Baudalaire-t. Õ athéni. Nincs ennél nagyobb bûn a Jaures szemében. Hogy tudja ez az ember gyilkolni azokat, kik esztétikával próbálnak a szocializmus ellen érvelni!… Hallottam népgyûléseken szónokolni, lestem minden írását, s minden írást, amit róla írtak. Ez az ember a fölfegyverkezett, izmos, gõgös proletár, ha megissza is a pezsgõt, s ha jobban is szeret remise-kocsin járni, mint omnibuszon.

És emellett nem is forradalmár. Az orthodoxok gyûlölik, még amikor ölelkeznek is vele. Ha Párizst újra a kommün fenyegetné, Jaurès fojtaná el. Véresen, kegyetlenül. Übermensch, evolucionista, zsarnok, népbarát - egyszerre. Elõtípusa az új világ cselekvõ személyének, mely új világ jönni fog, ha a negyedik rend beveszi az utolsó bástyákat. Jean Jaures elõre igazolja azokat, akik a negyedik rend harcát nem világmegváltásnak, de éppen olyan osztályharcnak tartják, mint volt a harmadik rendé. Elnyomottak lesznek még azután is. Jogokért küzdõk.

Hanem kiváló ember. Büszke lehet rá minden nemzetek szociáldemokráciája. Mai mûveltségünk szerint szinte analfabéta. Igazán nem esztétikus lény. Altruizmusból is csak mértékkel van benne. Õ harcra rendelt emberlény, s ilyenként felszerelt. Lám a szocialista anathéma ellenére még párbajt is vívott nemrégiben Déroulede-dal. Erõszakos, erõs, önzõ, ravasz. Ha külföldrõl valaki bekandít Franciaországba politikus szemmel, s keres valakit, õt keresi elõször. Anglia ezt már régen tudja. Úgy látszik, Vilmos császár is. Persze Vilmos császár a maga módján.

Bülow ide, Bülow oda, Jean Jaurès belekotorász legalább is úgy a világhistória dolgába, mint egy német kancellár.

Budapesti Napló 1905. július 9.

A. E.