|
A
XVII-ik század végén s hajnalán a Forradalom századának Franciaországában is
könnyen halt éhen az ember. Hogy így mondjuk, egy kicsit furcsán: csak a
francia Zselénski Róbertek találták akkoriban szépnek az életet a Lajosok
birodalmában. Szegény franciák pedig búsan útrakeltek Amerikába. Akárcsak
mintha XX-ik századbeli magyarok voltak volna. Pedig akkor még egy kicsivel
viszontagságosabb volt az utazás. Dehát elmentek szegények. Kanadában
sûrûsödtek kiváltképpen össze. Egy darabig kapcsok fogták õket a szent
õshazához. A kapcsok széthulltak. Ma már idegen náció a kanadai francia. Utálja
nagy Franciaországot. Pedig francia.
Õk
francia érzéseikkel ott vesztegelnek XIV-ik és XV-ik Lajos korszakában. Úgy
tudják, hogy Franciaországban csak a kiváltságos uraknak szabad jóllakni és
lélekzeni. Egyébként jómódúak, ügyesek, amerikaiak. Ha tán franciaságukat
egészen elfelejtik, kellemes és nagyszerû érzésekkel gondolnak a gloire isteni
nemzetére. De megmaradtak - franciáknak. XIV-ik Lajos korának a nyelvét
beszélik. A kis gyermekek Kanadában Catherine-nak, Catin-nak hívják a babát.
Akik tudják, e szó mit jelent a mai franciaság argot-jában, megsejthetik, hol
maradtak a kanadai franciák az európaiaktól. A kanadai franciák között még
divat a sok gyerek. Morálisak, szinte bajorok a lelkeikben. Egy más fajta, mint
a francia. Hiszen az európai francia fajta éppen azóta teljesen elváltozott. A
Forradalom, Napóleon, Sedan s Dreyfus-ügy voltak azóta.
Utálja,
nem érti a mai francia életet a kanadai francia, s Franciaország pusztulásáért
imádkozik.
…Hogy
miért ez a kis etnográfia? Mert Franciaország népét kezdi nagyon bántani, hogy
saját vére úgy elfordult tõle. Pár nap múlva vagy kétszáz kanadai iparos és
kereskedõ érkezik Párizsba s Párizs olyan fogadásra készül, mint mikor az anya
várja a régen nem látott fiút. Hogy vigyék vissza a hírt Kanadába, hogy
szeretik Európában a régen elköltözötteket. Hogy Franciaország egész erejével,
szívével szeretné jóvá tenni a históriai bûnt, hogy valamikor francia
embereknek el kellett hagyni francia hazájukat. És akik ismerik a viszonyokat,
tudós, gondolkozó franciák, mosolyognak. Búsan mosolyognak. Nincs rá eset, hogy
a kanadai franciák valaha még együtt tudjanak érezni õshazájukkal. Mert a fátum
kegyetlen és igazságos.
De
csak ezért oktalan dolog lett volna a kanadai franciákról írni. Más okból
írtunk mi. Azért írtunk, hiszen nekünk is van egy magyar Kanadánk. Azt mondják,
egy millió magyar él már Amerikában. És nõ a számuk, nagyon nõ. Nemsokára talán
többen lesznek õk, mint mi idehaza… Tartsuk meg õket ott künt magyaroknak?
Megtörténhetik ez is. Bár arra is szegények vagyunk, hogy itthon megvédjük a
véreink magyarságát. De egy bizonyos. Elvesztettük õket. Életünket, lelkünket
sohse fogják már azok érteni, akik oda éhesen, búsan, elszántan kimentek. Még
ha meg is maradnak magyaroknak. A gloire népe, a hatalmas, a gazdag
Franciaország nem tudta a fiait túl a tengeren megõrizni. Hogy tudnók mi?
Valamikor azt a szózatot mondták e földön, meg kell bocsátanunk az apagyilkos
magyaroknak is, óh mert nagyon kevesen vagyunk. Ma meg harminc millió magyarról
álmodunk, de hordatjuk el õket hazulról, ki Amerikába, nehogy egy
aratósztrájknál is aratóbb-sztrájkot csináljanak. A fátum lakoltatni fog
bennünket a magyar Kanadáért. Megutálnak, meggyûlölnek ott kint saját véreink.
S talán megérdemeljük. Mint megérdemli Franciaország, mely valamikor éppen úgy
tûrte, hogy dögrovásra jussanak a gyermekei, mint mi.
Budapesti Napló
1905. július 14.
A. E.
|