134. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Sarah Bernhardt házassága

A világ már régen napirendre tért a csoda fölött. Beletörõdött mindenki, hogy a természet megengedett magának egy rendkívüli tréfát. Már évszámképpen 2095-öt írtak az emberek és Sarah Bernhardt még mindig élt. Szobra már 80 évvel elõbb állott a Comédie csarnokában. E szobron kívül csak Párizsban volt még vagy tíz szobra. Elavult az irodalom, melyet neve és élete támasztott. Sarah Bernhardt élt vígan. Nem tudott beszélni, nem tudott járni. De evett jó étvággyal. Naponként kikocsizott a Bois-ba. Ilyenkor mindig az a díszkíséret járt neki, ami a köztársaság elnökét illeti meg. Párizs ekkor a hetedik köztársaságnál tartott. A francia parlament törvényt hozott, hogy Sarah Bernhardt-nak minden teljesíthetõ kérését teljesíteni kell. Egy napon a kétszázhatvan éves Sarah Bernhardt megüzente a köztársaság elnökének, hogy látogassa meg. Az elnök sietett. Az újságok rendkívüli kiadásokban hívták fel a közönség figyelmét, hogy a nagy Sarah akar valamit. Vajon mit akarhat? A dicsõséges csontváz Csoda jelekkel érttette meg magát:

- Férjhez akarok menni.

- Kihez?

Sarah Bernhardt a balkeze hüvelykujját nyújtotta ki. Jobb keze mutatóujjával rámutatott az elnökre.

Az elnök nyomban eltávozott. Összehívta a kamarát és a szenátust. Elválasztatta magát a feleségétõl. Másnap megtörtént a házasság. A nászlakomán Sarah Bernhardt becsípett. Elkezdte jelekkel magyarázni, hogy neki nem elég egy férj. Õ látta az arcképét a legcsinosabb szatírnak, akit tegnap a Bois-ban elfogtak a rendõrök. Õ ahhoz is nõül akar menni. Külön törvényhozási intézkedés kellett ismét, de a nagy Sarah megkapta a második férjet is. Pár hét alatt húsz férje volt Sarah Bernhardtnak. Köztük idõsebb Dumas szobra is. Franciaországban pedig nagy volt az öröm. A köztársasági elnöknek elfeledték, hogy szerencsétlen háborúba sodorta Németországgal Franciaországot, a szatír amnesztiát és évi díjat kapott. A Dumas-szobornak megbocsátották, hogy rossz. Mikor pedig ez a sok házasság végre is sírba vitte a dicsõ csontvázcsodát, az özvegyen maradt férjek a nemzet özvegyei címet kapták.

II.

A nagy számûzött

A nagy számûzött táviratot kapott. Tudatták vele, hogy hazamehet. Szíve nacionalistái közt élhet, konspirálhat bátran. Többé nem számûzött.

Déroulède rettenetes haragra gyúlt s táviratot küldött:

- Csapdába nem megyek bele. Verseny tisztességtelen. A francia gloire nevében kérek további húsz évi számûzetést.

III.

A cár és a barátja

A cár már nem bízott senkiben. Félt a trónörököstõl is, aki pedig talán el se múlt még egy esztendõs. Ki tudja? Hátha ez is nihilista. Ekkor barátjára gondolt, a híres lyoni kuruzslóra, akivel együtt pár évvel ezelõtt olyan sikerülten idézték fel Nagy Péter cár szellemét. Addig is bezárkózott egy pincébe.

A lyoni tudós vonatra ült. Sietett. Tudta, hogy a cár mellett egy élõlény sincs. És nem is férkõzhet hozzá senki. Neki sietni kell. Enni sem akart az úton. De Szentpétervár elõtt megéhezett. Bement az étkezõkocsiba, s evett. Valami különös íze volt az ételeknek. De éhes volt, evett. Megérkezett. A levélben kapott titkos instrukciók szerint kopogott a szörnyû vasajtón, mely a cár rejtõzõhelyére nyílott. Vagy tíz ajtót nyitogatva jött elé a cár. Az ajtókat visszacsukogatták, s mentek le-le a lépcsõn. Ebben a pillanatban szörnyû robbanás. A lyoni tudós és a cár darabokban repülnek szét a földalatti üregben. A szerencsétlen lyoni tudóssal dinamitot etettek a vasúton.

Budapesti Napló 1905. július 16.

A.