|
Echegaray,
a nagy spanyol, koszorús fejét íme kivitte a kofák piacára. Lett belõle Alfonz
király minisztere.
A
nagy Galeottóval egy és más dolga nyilvánvalóan akadni fog emiatt a nagy
spanyolnak. Leköpni talán nem fogják éppen, de bántani fogják a nemes õsz
embert, aki a fináncminiszterséget merte vállalni Spanyolországban, ahol a pénz
szinte kevesebb, mint nálunk. A darabjait esetleg még ki is fütyölik Madridban.
Barcelonában pitykézni fognak a fejére haragos, vad anarchisták. Nagy
meetingeken kiátkozzák a poétát, ki magát eladta a reakciónak.
Valóban
furcsa is egy kicsit, mikor a poéta pénzügyminiszter lesz. Furcsa, és mégsem
furcsa. A nagy José volt már miniszter szinte negyven évvel ezelõtt. Amikor még
nem volt a mai nagy poéta. Kereskedelmi és közoktatásügyi miniszter volt
egyszerre. Azóta olyan spanyollá nõtt, aki az egész világé. Tavaly pedig
Mistrallal, a provance-i félistennel, együtt osztoztak az egész kultúrvilág
tapsa mellett a Nobel-díjon.
A
latin megújhodás apostola ez a különösen alkotott lelkû, matematikus poéta, ez
az Echegaray. A súlyos, germán kalapácsütések egy jó idõ óta kezdik acéllá
keményíteni az elpuhult latin lelket. Vak, aki nem látja a legújabb latin
reneszánszot. Még Spanyolország is felfrissült, nagyszerû intellektuális
kultúrát mutat, s a latin nemzetek életkohójában félelmes, sokféle erõk
dübörögnek.
Azt
jelentik, hogy az új spanyol kormányt a Montero Rios-kabinetet, az írók
gyûlölik legjobban. És persze õk haragszanak legjobban Echegarayra. A Perez
Galdosok türelmetlenek. Becsületes, újító lelkükkel a forradalmat kívánják.
Talán azt hiszik, hogy Spanyolország bátorság híján nem lehet máról holnapra
gazdag, szabad és mívelt. José Echegaray megbocsát az õ írótársainak. Irigyen,
de szeretettel nézi õket, kik csupán agitátorok, részben poéták, és nem
matematikusok is egyszersmind.
Õ
is tud álmodni, a nagy José. Író nagyságával egész világ elõtt sugarazta be
spanyol nemzetét. De látott valamit Echegaray, a matematikus, ki volt
kereskedelmi miniszter is már, s kétségbeesett Spanyolország lelki sötétségén,
mint kultuszminiszter. Látta, hogy hiába minden rendkívüliség a szellemi
életben. Költõk sohasem fogják letörleszteni az államadósságokat, s jöhetnek a
legnagyobb mûvészlelkek, míg minden második spanyol ember koldus, minden
harmadik analfabéta, minden negyedik szédelgõ. Itt ugyan hiába csinálják a
legvilágraszólóbb lelki kultúrát. Tetõt csak falakra lehet rakni.
Leköphetik
a nagy Josét. Nagyszerû tett az övé. Ibsen nem vállalt volna miniszterséget.
Anatole France köztársasági elnök sem lenne semmiért. Echegaraynak sincs
szüksége a hatalomra. Hiszen volt is már miniszter. Aztán õ egyik legnagyobb
elevenje a ma élõ emberiségnek. Fájdalmasan, mártír-módon nagyszerû jelenség ez
az ember, ki nem lehet magában álmodó, körülrajongott poéta, s nem is volt
igazi poéta sohasem, mert álmaiba belevíjjogtak a gyilkos, józan számok.
Fájdalmasan, mártírszerûen spanyol és pátrióta ez a nagy José, aki költõkirály,
s átnyújtja magát fináncminiszternek.
Budapesti Napló
1905. július 18.
A. E.
|