|
Meghalt
a derék János. Az öreg János. A vidám János. A halál nem ijedt meg a verseitõl.
Elvitte a költõt.
A
magyar géniusz együgyû gyermeke volt. Az volt. Nem volt hülye. Nem volt
balgatag. Primitív magyar mûvész volt. Õrjítõen tipikus magyar. Élt, és él a
piktor-mása, a politikus-mása, a muzsikus-mása. Sorsa a fokos nyelére volt
írva. Neki jönnie kellett. Reá szükség volt. Õ lelkekbõl született. Honi
lelkekbõl. Terjedelmes lélekmezõk vannak a magyar globuson, melyeknek õ volt a
halma. Sokan ezt szégyellhetik, de így van. János érkezett, élt, mert kellett õ
a durva tréfakedvnek, a szimplicitásnak, az ízléstelenségnek. Õse is élt
bizonyára már akkor, mikor a turáni mezõkön kóborogtak eleink. Éppen olyan
lehetett, mint õ. Konzerváltuk, mert mi jól tudunk konzerválni.
Valaki
volt. És ritka ember vette komolyabban önmagát, mint János. Ez is azt mutatja,
hogy valaki volt. S ez is azt mutatja, hogy kellett János. A durva évõdést és a
krajcárt kevesen sajnálták tõle. Van olyan magyar falu, hol éhen halhatott tíz
verejtékezõ ember, de szalonnásra hízott a falu bolondja.
Mi
úgy, ahogy vagyunk, nagy falu vagyunk. Szerettük és eltartottuk Jánost. Nem
vallottuk be, de muzsafiunk volt. Meg nem ütköztünk élete haszontalanságán.
Mert nálunk mindenkiben, a csak magyarosodott magyarban is, él valami a régi
ázsiai nomádból, abból az õsemberbõl, aki a sok fantáziát nem szereti, aki
röhögni jobban szeret és tud, mint mosolyogni. János a miénk volt. Értett
minket. Ösztönei súgták, hogy hasznos dolog balgatagnak lenni. Tehát balgatag
volt. Holott nem volt az. Sem hülye. Bizonyítója volt annak, hogy a
primordiális lelki vonások ilyen bõségben maradtak meg bennünk. A magyar
géniusz együgyû gyermeke volt. Kár, hogy elment az öreg. Valaki volt, s olyan
kevés nálunk a valaki. Furcsa lesz, hogy nem lesz. De ízlésünk gondoskodik
róla, hogy néki légyen utódja… Íme kezdünk az õ módján verselni. Búcsúzzunk hát
az öreg Jánostól.
Budapesti Napló
1905. július 19.
Pont.
|