Barátomnak,
egy emberkerülõ, vén, iszákos bölcsnek, elújságoltam barlangjában a minap, hogy
ismét föltalálták a kormányozható léghajót. Õ már tudja, hogy mindennap
föltalálják, s jókat röhög a vén javíthatatlan. Valami maszlaga van most. Evvel
fûszerezi mindennapi alkoholját. A fûszeres italból sokat szedhetett be, mert
nekem a következõ badarságokat beszélte hallatlanul bátorságosan:
-
Fiacskám, ti még nem ösmeritek rémséges birodalmát a tengerfenéknek. Én sem
ismerem. De néha, valahogyan mégis látom. Oda mamlasz búvár nem pisloghat. Ott
egy nagyszerû elpusztult világ pihen. Nem elsülyedt világ. Olyan világ, mely
valamikor, lehetetlen, rettenetes idõkkel ezelõtt, ott élt. Kultúrvilág,
melynek az ura a piscis sapiens volt, mint a mainak a homo sapiens. Fiacskám,
az elsõ mozgás a vízben született. Ott lakott az elsõ öntudat is. A
szilárdságot úgy ostromolta vágyaival a piscis sapiens, mint a mai világ ura az
eget és a levegõt. Ott lent a rémséges fenéken csodálatos, nagyszerû élet folyt
millió éveken át. A nagy vizek legfejlettebb lénye óriási mûveket produkált.
Megpróbálta a szilárd talajba fogózást is. Néha azt hitte már, hogy sikerült. A
szervezete is kedvezõ elváltozásokat mutatott. Már azt hitte, hogy sikerült a
földvívó, gyönyörû terv, melynek ezer vértanúja akadt. Végre is elmúlt a
korszak, melyet az örökkévalóság a víz elevenjeinek szánt. Kiélte magát a
piscis sapiens is. Sohse tanulhatta meg azt, ami a bolhának gyerekjáték. A víz
lakói után jöttek a szilárd talaj lakói. Egyebek között az emlõsök. Az emlõsök
között pedig mi voltunk a legstréberebbek. Mi, a homo sapiens. Már fenemódon
nem férünk a bõrünkben. Nekünk fent is kell a világ. A levegõ is kell. Minden
kell. Én mondom, fiacskám, vanitatum vanitas. Soha. Érted: soha. A levegõ nem
lesz a mienk. Nem mi vagyunk az élet koronája. Már sejtik ezt némelyek. A
jövendõ a madaraké. A világ jövendõ ura is madár lesz. A levegõ az õ világuk.
Hogy aztán õk hová fognak törni, minõ egetvívásokban fognak elvérzeni, kik
jönnek utánuk, azt már fiacskám, én sem tudom.
Az
öreg, iszákos bölcs nagyot ivott maszlagos italából, s lehajtotta a fejét.
Tudománytalan, minden józanság híján levõ, bolond beszédét csak kuriózumképpen
jegyeztem ide. Hozzászoktam a vén, érdekes bolond fecsegéséhez. Beszélhetsz,
öreg. Egy szép napon óriási örömtõl harsog fel a világ. Erõs, gyõzedelmes
gépével fejeink felett suhog el Knabenshue Toledoból, vagy Rihász úr a
székelyhegyek közül. Vagy valaki más. Így lesz.
Budapesti Napló
1905. július 20.
A. E.
|