|
Szûz
rengetegében az imént fölfedezett Amerikának, riadt, rézbõrû emberek tanyáján,
a Hochelagán, látom az elsõ pipás fehér embert. Ferenc francia királynak kóbor
hajósa õ. Magasztosulás ragyog durva arcán. Az emberi Prométheusz-mosoly, mely
olyan szélessé teszi az arcot, mint az udvaras Hold. Az indiánok remegve néznek
a sápadt ördögre. Alkonyodik, s jön a közeli mocsarak moszkitó-fellege.
Jacques
Cartier, Ferenc király kalandora, egyszerre millió, kis sátán-szúrást érez. A
gyõzedelmes félisten majd megõrül. Nem bír az apró gyilkosokkal. Szepegõ
gyermekként néz a meztelen vademberekre. Mit csinálnak azok e sisera-had ellen?
Sírni szeretne, és rágyújt az elsõ pipa dohányra. Óh catalaunumi csatánál
nagyobb esemény!… A modern ember elsõ pipafüstje!… Mosolyoghatott valahol
rejtekén Klió. Nem is sejthette Ferenc király Jakabja, mit mível. Íratik róla,
hogy könnyezett a szeme, s marta a torkát a dohányfüst. És megszerette. És elhozta
nekünk isteni nagynénjét a burgonyabokornak, a nicotiánát, a dohányt.
Füstben
formálódik ki e modern világnak minden igazsága. Szent a füst. Nagyszerû
törvényszerûség volt az, hogy a fölfedezett Amerika kényszerítette a középkori
embert, hogy modern emberré váljék. A Kolumbusz hajója csalta az emberiséget
mai útjára. Átkos, gyötrelmes, gyönyörû útra. Ad astra, vagy a teljes
degenerálódás felé? Majd elválik valamikor. Addig megmarad nekünk a pipafüst,
az áldott pipafüst. Vígasztalásul adta Amerika.
Messze
Saint-Maloban szobrot állítanak Jacques Cartiernek. Az elsõ pipásnak a fehér
emberek között. Az elsõ modern embernek. Ki, mikor már istennek érezte magát,
gyermekké változott, szepegõ gyermekké. Pedig csak kicsi moszkitók támadtak
reá. Ki elõször érezte, hogy néha csak egy csipetnyi dohány tartja vissza az
embert attól, hogy rúgja oldalba az életet, s haljon meg szépen, mert bizony
nagy ostobaság élni.
Azóta
ez a sorsa minden modern embernek. A Kolumbusz fatális útvágása óta.
Istenekként nyargalunk. Cselekszünk és álmodunk. Ám hirtelen, gyakorta sírni
kezdünk. Észrevesszük, hogy a moszkitó is hatalmasabb, mint a híres homo
sapiens. És bölcsesség, vígasztalás, mentség nincs, csak füst. Egészség, pénz,
szerelem, dicsõség, mámor: lakolni kell értük. Lakolni kell a pipafüstért. Mert
egyre nyüvõdnek a boldogtalan emberi idegek, Kolumbusz, Amerigo és Cartier óta.
De a pipafüst a pozitívum, a bölcs, az igaz valami - azóta mégis. Óh áldott
pipafüst, ha mindjárt cigarettából is szopunk, szívunk ki!…
Az
egészséget valójában akkor hagyjuk el, mikor élni kezdünk. Véres, örök harcban
állunk legtöbben a pénzzel. A asszonyok megcsalnak bennünket. A mámor után
összeroskad a kedvünk. Jövel, pipafüst. Nehogy nagyon megszeressük most rögtön
a nihilt.
Esküszöm,
hogy sok ember érzi magát e percben is elnyûttnek, céltalannak. Ez az óra nekem
is ossziáni óra. Óh, nagyon ossziáni. Csak ködöt látok. És hallván, hogy
szobrot állítanak az elsõ pipás embernek, ím ceruzát ragadtam, s írtam.
Saint-Maloba száll a lelkem. Cartier-re gondolok, és siratom magunkat, a modern
embert. Csöndes, lelkemben permetezõ könnyekkel. Hát csakugyan csak a füst az
igazság? A Liapopoulo testvérek cigarettájára ímhol rágyújtok. Száll, száll a
füst. És bágyadt mosolygás erõlködik az ajkaimra. Repülnek a moszkitók. Bah!
Hát élünk!… Mit csináljunk!… Szenteltessék meg a te neved, kalandor
hajóslegény, régen néhai Jaques Cartier!…
Budapesti Napló
1905. július 23.
A. E.
|