|
A
Marigny és Printania nótás, bolond, dühös zsivajgását bekeríti, megkergeti,
hajtja az ágyához a júliusi estének rossz lelkû, szárnyas szele.
-
Hallod, hallod Lecocq apó? Vidáman él a te Párizsod.
Jókedvû
kocsisok száguldanak a ház elõtt, hol bent hetvenhárom éves Charles Lecocq
hánykódik. Üres a kocsijuk s tele a szájuk. Ostoba nóta hangjai bugyborékolnak
belõlük:
-
Viens poupoule, viens poupoule, viens…
Harmonikás
apacs-csemete csalogatja valahol az éjszakában a kis szédülõ, csacsi Ninettet.
Bécsi valcer a kék Dunáról zengedez. Nagy nóta-kert a július-esti Párizs.
Lecocq
apó figyel. Párizs, Párizs. Ez talán az utolsó éjszakája a vén muzsikusnak.
Miért nem küldsz egy ismerõs dalt halálszagú ágyához? Miért nem daloltatsz neki
Angot asszony leányával valamit? Vagy a docteur Miracle rakoncátlan, bolond,
ifjú dalaiból?
Vad
négerek dobogása hallik. Nagylábú angol leányok illegetik táncra lábaikat.
Berlini karmesterek savó-muzsikáját szürcsölik amott. A Práter édeskés bûzét
szedik billentyûkre emitt. Közben utcadalok ömlesztik át e zenebona-tengert. A
kis Kohn és a Viens poupoule a nótás Párizs kurjantása. Oh be nehéz volt aggon
élni Lecocq apónak, s be nagy szomorúság lehet neki a halál.
Hát
így? Így némulnak el a szép melódiák? Íme, elmerülõben van egy egész világ. A
régi dal. Egy kicsi zátony látszik ki belõle. Lecocq apó nótás, haló szíve.
Mit
érezhet a vén poéta? Talán átkot. Az istenek ellen, kik õt nem szerették, mert
nem halatták meg fiatalon. Boldog Bizet és még boldogabb többiek: néhai francia
dalfejedelmek, kiknek lelkét kivirágoztatta az utolsó császárság. Íme,
Franciaország szabad. Vad ütemben áldozhatna a pogány oltárokon az édesbús dal,
a könnyû, finom melódia, vagy akár az isteni vad kánkán. És Párizs vad kékvókot
jár. Vadul, üvöltve topog. Bécsi valcerrel s berlini utcadallal andalog. És ezt
úgy hívják: demokrácia. És ezt úgy hívják: minden nemzetek proletárjai
üvöltsetek.
Szegény
Lecocqot az elaljasodott dal muzsikálja át a másvilágra. Egy kicsit
epigonléleknek kellett lennie. Nem lehetett igazi kiválasztott. Mert nem szabad
lett volna neki hetvenhárom évig élni.
Egy
új világ, terhes, vad világ ordít be hozzá. Ez az új világ még jókedvére sem
lelte meg a kifejezést, a dal-igéket. De Lecocqot s nagy néhai társait már
régen elfeledte.
Szegény
Lecocq apó. Ha talán igazi poéta lett volna, meghal a Camargo idején. Naív,
boldog hittel, hogy nótái örökre fogják forralni a szíveket. Õ úgy hal meg,
hogy csodálkozik: hát még nem végezte el a halált?
A
világ, ez a monstre-music-hall, így bánik el minden vonójú vén muzsikusaival.
Budapesti Napló
1905. július 28.
A. E.
|