|
(Éhezik
a Bret Harte leánya, mert ilyen illetlen dolgok megesnek ám máshol is. A short
storyk nagy írója talán úgy írná meg ezt az esetet.)
Élt
Kaliforniában egy Bret Harte nevû gentleman. Igen edzett, kutyalelkû ember
volt, de mégis sokallta néha az életet. Megpróbálkozott különféle, becsületes
mesterségekkel, hogy életét mulatságosabbá tegye. Volt kocsivezetõ, néptanító,
ügynök. Késõbb svihákoskodott is egy kicsit. Végre rájött, hogy ostobaságokkal
lehet jóllakatni a világot. Erre fölcsapott zseninek. Mégpedig írózseninek. Nem
tagadom, tudott írni a betyár. De alapjában lenézte nagyon önmagát. Nem ez volt
az õ álma. Õ milliókat akart gyorsan. Turkálta is az aranybányákat. Nem sült
el a dolog sehogy. Az anyja éhezett a gentlemannek. Közben ugyan õ elkövette
azt a balgaságot, hogy megházasodott. Született egy kis leánya. Bret Harte
nekifeküdt az írásnak. Írt, írt. Jól is ment a dolga. Sokszor kijelentette a
gentleman:
-
Én voltam az utolsó Harte, aki éhezett. Az én családom most már az egész
világé. Ahol csak angolul beszélnek, áldanak engem. Mert ez így szokott
történni. Ez a mafla világ ellágyul az írókkal szemben. Hetedíziglen. Az én kis
leányom, az én Marym vagy amerikai milliomosnõ lesz vagy az angol királyné
udvarhölgye. Mégis csak érdemes zseninek lenni, és érdekes meséket mesélni.
Igy
nyilatkozott Bret Harte. Jól ment a dolga. Nagy volt a híre a ravasz embernek.
De végre is meghalt. Élni úgyis csak a leányáért élt. A leányról pedig most már
gondoskodik a hálás világ.
Mary
Harte pedig várta, hogy mi lesz a temetés után. Hát elõször is elvettek tõle
mindent, mert nagy adósságcsináló volt az õ kutyalelkû apja. Fogta magát Mary
kisasszony, nekivágott a világnak. Tanítónõ is volt, társalkodónõ is. Nem igen
vált be semminek. Éppen, mint az apja. Viszont õ nem tudott írni. Hát lesz
belõle színésznõ, vélte. Ez is olyan, majdnem olyan elõkelõ és világbolondító
pálya, mint az írás. A színigazgatók azonban megnézték a lábacskáit. Bizony
azok nagyon csenevészek voltak. Az egész leány véznácska. Nem kellett Mary
kisasszony. Egyszer aztán összeesett az éhségtõl, s bevitték egy kórházba.
Három évvel a Bret Harte nevû gentleman halála után.
A
gentleman árnya pedig azóta igen nyugtalan. Ott szunnyad holdvilágos éjjeleken
a kaliforniai mezõkön, s igen dühös:
-
Hát nem voltam én szamár? Végre is engem csapott be a világ. Miért nem maradtam
az elsõ tervemnél, mely akkor támadt, mikor a leányom született. Visszamegyek
kocsivezetõnek, ami voltam. Egy alkalmas pillanatban lebukom. A kerekek alá
kerülök. A kerekek összenyomnak palancsintává. Erre leányom gyámja bepereli a
kocsitársaságot, s ma az én leányom jómódú dáma. De nekem, nagyon nagy írónak
kellett lennem, a kutyalelkemnek azt a kutyafáját.
(A
történet pótlásaképpen ideírjuk, hogy angol írók összefogtak fölsegélni Bret
Harte leányát. Mert a modern angol írók jól tudják, hogy egy igazi írónak nem
írni kell tudni, de beszéltetni magáról, s a világot nem az eszénél, de a buta
szentimentalizmusánál kell megfogni.)
Budapesti Napló
1905. augusztus 2.
Pont.
|