Mister
Alexander, a budapesti néger kolónia egyik bonvivánja, kószált valahol. Talán
az Andrássy-úton. Észrevett egy asszonyt, aki sétált az ura karján. Alexander
úrnak tetszett az asszony. Odalépett, és szó nélkül megcsípte. Az asszonyt
tudniillik. A karján. És kellemesen vigyorgott hozzá Alexander úr. Az asszony
sikoltott. A férj fölemelte a botját. Alexander úr dühbe jött. Egyik kezével
kést, a másikkal revolvert rántott elõ. A fehér asszony és az ura majd
megjárták.
Úgy-e,
hogy könnyû megérteni Amerika népét? A yankeenek nem az orra kényes. A yankee
meglehetõsen elrúgta magától az európai csacsiságokat. A néger szagát elbírná a
yankee. És mégis olajban fõzne meg minden feketét Amerika népe. Úgy-e, egy
kicsit meg lehet ezt érteni? Van ugyan egy néger szociológus, ki azt hirdeti,
hogy az õ fajtájáé a jövõ. Mi, fehérek lejártuk magunkat. Õk lesznek a kultúra
elõbbrevivõi, Athén életének folytatói. Õk, a négerek, kik még Budapesten csak
õsbudavári néznivalók, de Berlinben már számosak. Londonban is, Párizsban is.
Amerikában pedig úgy szaporodnak, mint a patkányok. Éhesek és lebírhatatlanok.
Frakkot vesznek föl esténként, és Haitiban, Domingóban Arisztidesz,
Demoszthenesz, Szolon, Lykurgos és Szokratesz neveket hordanak. Mister
Alexander is azért viseli e klasszikus nevet, mert Macedóniai Fülöp fiával tart
lelki rokonságot. Ilyenek õk.
Arról
lehet beszélni, hogy Amerika jogosan bûnhõdik. Állatokként hurcolta be ez
emberformájú lényeket. Most lakoljon. De még Amerika sem érdemli meg, hogy a
Schoelcher-féle álhumanizmus béketûrésével tûrje ezt a lehetetlen sisera-hadat.
Ezek sok ezeréves mélységekbõl jönnek. Berontanak a mi fájdalmasan, évezredek
alatt szerzett kis kényelmünkbe, belemorognak a beszédünkbe. belépiszkítanak
nemcsak a szalonunkba, de sajátos, törvényes lelkiéletünk szentélyébe. Még a
vérünkbe is. Hát nem helyesen gyûlöl Amerika? Hogy nekik is jussuk van a
kultúra építéséhez? Akkor a medvéknek is jussuk van s a kattamakiknak is. Ha az
õ kivételes embereik hisznek a maguk fajtájú rendeltetésében, jó. Maradjanak
együtt, s várják be együtt a maguk idejét.
Alexander
úr mutatvány Õsbudavárában, ahol pumákat és lajhárokat is mutogathatnának
esetleg. Kékvókot táncol, dörmög, tapsol, s lehet, hogy fehér nõk is
mosolyognak reá. Sõt lehet, hogy õ kis primitív pszihéjébe olyan tanulságokat
szedett Õsbudavárában, hogy elszedheti a pénzünket, az asszonyunkat. Lelõhet
vagy leszúrhat bennünket. Annál rosszabb. A medvét is mutogathatják. De csak
láncon. A medve nem csupán épületes dolgokat látna Õsbudavárban. De ha a medvét
láncon tartják, miért élvezzen Alexender úr annyi szabadságot és jogot, mint
Rudyard Kipling vagy Anatole France?
Budapesti Napló
1905. augusztus 3.
Pont.
|