154. VANDA, MARISKA, DÓRA

Fölmagasztalni az Életet: divat. Valamikor a krinolin jegyében élt a világ. Valamikor s nem is régen szimbolista volt a modern költõ. Ma bódítóan krinolin-ellenes áramlat ömli körül édes asszonyainkat. s Maeterlinck megírja Monna Vannát. Divat, hogy valami utálatos nyelv­csettintéssel beszéljünk az Életrõl. Az Élet? Az minden. Miraculum miraculorum. A földi érték summája. A szent folyó mely a Végtelenség felé hömpölyög s ragad magával mindünket, kik ekkor és akkor, itt és ott, élünk. C’est la Vie.

Új pogányok és új nazarénusok egyek az Élet túlbecsülésében. Mert ez ma a divat. Az egyéni élet ilyen zaklatott, ilyen úttalan, ilyen szomorú egy részében sem volt még az Idõnek, mint ma. Reánk vall, emberekre, hogy az Élet dicsõségét éppen most zengjük.

Szép az Élet. Mikor szép? Hol a csúcsa? Nagy bátorság kell hozzá, de megcselekedjük: vidám zsoltárt küldünk három virágos koporsó felé. Vanda, Mariska és Dóra feküsznek e koporsókban. Õk egymást sohasem ismerték. Szerették az Életet nem divatból, de fiatal vérük szerelmes kényszerûségébõl. És meghaltak. És találkozót adnak az õ árnyaik egymásnak fekete hírlap-betûk rengetegében. Be csodálatos is, hogy nekik egyformán, az Életnek és augusztusnak forróságában, orvul megrohantan, rögtön halálra kellett sápadniok.

Vanda, õ grófnõ volt. Alig tizenhét éves. Lengyel és forró. Rakva álmokkal, mint egy kúszó rózsafa, igézetten az Élet sejtelmeitõl, adakozó és elfogadó szépséggel, vagyonnal, várakozás­sal, útjába kerül egy tizennyolc éves diáknak. A tacskó szerelmes lesz Vandába. Vanda nevet. A diák revolvert ránt, s véres szívvel, halottan, fehéren esik össze Vanda.

Mariska debreceni leány. Más race. Talán kevesebbet álmodott, mint Vanda. De az Életnek többet ígért. A hõség 43 Celzius. Mariska fölforralt agyvelõvel, õrjöngve kezd hûlni, hûlni.

Dóra a kertben jár. Ifjú, szép, mint Vanda és Mariska. Vidám, torkoskodó kedvvel szakít le egy félérett szilvaszemet. És meghal Dóra is. Kis mohó szája, a gyermekszáj, a pirosajkú, arra predesztinált, hogy gyönyöröket majszoljon az Életbõl, kékre, hidegre válik egy szilvamagtól.

Kik õk? Úgy-e szent virágágyai az Életnek? Vanda, Mariska, Dóra. Tizennyolc éves egyik sem volt még. Rejtett, nagy föladataikban remegõk, kívánatosak, ifjak, erõsek, ígérõk. Ha valakikre vigyáznia kell a Sorsnak, reájuk igen. Egy bolond revolvergolyó, egy erõs napsugár s egy szilvamag: nincsenek.

Nem kellettek az Életnek? A görögök tudták. Boldogok, kik ifjan, álmaikban halnak meg. Õk nagyon is sokat vártak az Élettõl. Ezért kellett talán nekik így meghalniuk. Vandának, Mariskának, Dórának. Azt üzenjük az Élet túlbecsülõinek, ha fogak és álmok nélkül, kietlenül, aggon gondolkoznak egy csöppet a nagy komédiáról, vajon nem irigylik-e majd azokat, kik leányok, forrók, csodaszépek, tizenhét évesek, éhesek, remegõk, tiszták, s egy ostoba augusztusi napon egyszerre csak nincsenek?…

Mikor a legszebb, legcsírásabb életek rémülten hunynak ki, meg kell döbbeniök az Élet hatra-vakra imádóinak. Mégse jó abból jóllakni. Csak ráéhezni, mint Vanda, Mariska, Dóra, s nem tudni meg soha, hogy az íze milyen.

Budapesti Napló 1905. augusztus 11.

A. E.