|
I.
Ázsia diákjai
Valahol
kongresszusra gyülekeztek össze Ázsia diákjai, hinduk, kínaiak, annamiak,
japániak, afgánok, koreaiak, malájok, perzsák. És ki tudná õket fölsorolni.
Ázsia
ifjai mindenekelõtt azt deklarálták, hogy a História egyik legnagyobb stációjához
érkezett. Négyezer év után ismét Ázsia veszi át az emberiség vezetését.
Egyik
szónok így fejezte ezt ki:
-
A megfordított perzsa-görög harc változtatja meg most a világ arculatát. A
japániak - az athéniak.
Egy
pillanat alatt kiosztották a szerepeket. A japániak az új athéniak. Kína az új
római birodalom. A hinduk lesznek a világ új angolai. Minden ázsiai náció
kapott egy európai szerepet a diákgyûlésen.
Az
aino diákok azonban nagyon megharagudtak. Õ nekik az jutott, hogy õk lesznek
Ázsia magyarjai. Elkeseredetten otthagyták a kongresszust.
II.
Lindner hadnagy
Messze
Mandzsuriában csata volt, s a csatában halálos sebet kapott Lindner hadnagy is,
az orosz hadsereg fiatal katonája. A kis hadnagy hõs volt. És mellékesen nagy
orosz poéta. Lantos Verescsaginja az orosz hadseregnek. Egy rímelõ Andrejev
Leonyid, kibõl a vörös kacaj dalban tört ki. Ezt persze Kuropatkin nem tudta
róla. Sõt aligha tudta valaki. Ott fetrengett vérében Lindner hadnagy a csata
után. Két kozák tévedt arra. Dühösen hallgatóztak. Lindner hadnagy lázasan
kiabált. Az egyik kozák megszólalt:
-
Te ez verseket mond.
-
De oroszul mondja.
-
Mindegy. Tudod, hogy azok az utálatos sárga majmok verseket mondanak, mikor
haldokolnak. Ez a hadnagy áruló. Verseket mond, mikor haldoklik.
A
másik kozák már ekkor készen volt. Belemártotta a kardját Lindner hadnagy
szívébe. Így halt meg Lindner hadnagy, az orosz-japáni háború poétája. Az
esetrõl azonban valamikor egészen másképpen fog megemlékezni az orosz
irodalomtörténetírás valamelyik hivatott nagyja.
III.
Carnegie milliója
Carnegie,
a gazdag Carnegie, a nemes és adakozó Carnegie, egyszer elhatározta, hogy a
papoknak is juttat egy kis pénzt. Küldött hát egy milliót az amerikai hittérítõ
társaságnak. Téríttessenek Krisztushoz e kis pénz által tévelygõ vadakat.
Carnegie
azonban visszakapta a pénzét.
-
A mi szent célunkra nem kell olyan pénz, amelyhez ezreknek a könnye tapad.
Carnegie
nem haragudott meg. Egy kicsit búsan válaszolt:
-
Való, óh tiszteletes testvérek, hogy minden összegyûlt millióhoz ezrek könnye
tapad. De nemcsak a milliókhoz. Mindenhez, ami e világon támadt, és növekedett.
Oh, tiszteletes testvérek, az evangéliumhoz sokkal több könny tapad, mint az én
millióimhoz. És ugye mégsem küldik vissza annak, aki küldte? Ne ítélj, hogy ne
ítéltessél. Ezt régen mondták, de igaz, tiszteletes testvérek.
És
Carnegie elküldte millióját ama vad emberszülõk könnyeinek enyhítésére, kiknek
gyermekeit elragadták a kegyes hittérítõk.
IV.
A Nobel-díj
Svédország
beletörõdött, hogy Norvégia ura legyen a sorsának. A svéd miniszterelnök
büszkén jelentette ki:
-
Svédország szívesen lesz a humanizmus mártírja is inkább, mintsem vétsen a
humanizmus ellen. Mi, ha kell, egész létünket áldozzuk föl a világbékéért. Mi
olyan nép vagyunk, akik Nobeleket adunk a világnak.
Eközben
azonban híre jött, hogy a norvég storthing nem akar lemondani a Nobel-díj
odaítélésének jogáról, mely díj tudvalevõleg a világbékét szolgálja.
A
norvégek azt vitatták, hogy õk a világbéke hivatott bírói. A svédek azt
hangoztatták, hogy Nobel svéd volt, s a világbékét a svédeknek kell
megcsinálni.
Rettenetes,
véres háború tört ki. Mikor már a skandináv zöld vérbefúlt, megkötötték a
békét. A két nép kiegyezett, s a Nobel-díj millióit fölosztották egymás között
- hadseregeik újjászervezésére…
Budapesti Napló 1905.
augusztus 15.
A.
|